Ami nem veszhet ködbe

Két, szinte ködbe vesző egykori alkotót „mentett meg” a Csíkszereda Kiadóhivatal. Az Olajos házaspár, ha nem is Csíkszeredában élt, az itt lakó lányuk, Szakáts Zsuzsanna révén kötődik a városhoz.

„Mi (Szakáts Zsuzsanna és férje – a szerk.) 1976-ban költöztünk Csíkszeredába. A szüleim persze, Szatmáron éltek, de nagyon sokat jártak itt. Főleg édesapám, nagyon szerette a Székelyföldet. Rengeteget kirándultunk együtt a környéken. Néhány festményén megörökítette tájainkat is. Különben egy nagyon visszahúzódó ember volt, és akkoriban már sokat betegeskedett. Legtöbbször Csíkszeredában kezeltettük. Végül egy nem idejében diagnosztizált pre-infarktus nyomán hunyt el. Édesanyám is utolsó éveit nálunk töltötte. Mindenáron meg szerette volna írni emlékiratát. Szerencsére, 1998-ban elkészültünk vele. Mikor itt lakott, Bács Károly történelemtanár segített neki begépelni ezeket a sorokat. Sokat vitáztak élénken a történelemről. Habár már akkoriban elkészültünk, rájöttem, hogy az a legjobb, ha az emlékiratot édesapám művészalbumával együtt jelentetjük meg. A két kötet ugyanis nagyszerűen kiegészíti egymást. Az emlékirat az egyéni sors mellett egy fontos kortörténeti rajz, ami – mivel édesanyám újságíró is volt – nagyon olvastatja magát. Szerintem azzal kell kezdeni és a Banner Zoltán által szerkesztett művészalbummal folytatni” – emelte ki portálunknak Szakáts Zsuzsanna.

Félbeszakadt újságírói karrier

„Az írás mindent, mindenkit pótol” – jegyzi meg a kortársait már elvesztő Olajos Váczy Magda (1909–1999) a Mielőtt a köd leszáll című önéletírásában. A kötet előszavában Banner Zoltán Olajos Váczy Magdát „sokoldalú tehetséggel megáldott nőként, írói vénájú újságíróként, az önfeláldozó művészfeleségként, az aggódva szerető asszonyként, anyaként és nagymamaként” jellemzi.

Gyermekkorát vidéken tölti, hamar elveszíti az első világháború frontjáról hazaérkező édesapját, akit a háborúnál sokkal több áldozatot szedő spanyolnátha vitt el. Nagyszülőkhöz kell költözniük, 10 éves korában szakad félbe mikolai szülőházhoz kötődő gyerekkora. A nagyszülőknél tapasztalja a Tanácsköztársaság által Erdélybe elhozott első kommunista rendszer abszurditását. Maga a falu Direktóriumába kinevezett „elnök elvtárs”, Nagy Pál, akinek pillanatnyilag fejébe szállt a dicsőség, látja be – néhány hónap után –, hogy nem tudja az írás-olvasás feladatát ellátni, unja hivatalát és inkább a mezei munkát végezné. 1919 húsvétjának nagyszombatján érkeznek a szétvert Székely Hadosztály menekülő katonái. Magda a húsvéti ünnepi asztalra szánt kalácsot osztogatja szét a szerencsétlenek között.

1920 után a románok szállják meg a Partiumot, és megkezdődik „a kettős birtokosok kálváriája”. Váczy Magda nagyszüleinek birtoka ugyanis a határon túl marad, eléggé nehéz megművelni az anyaországon szakadt földeket.

Az édesanya két lányával Szatmárnémetibe költözik, Magda a zárdában folytatja tanulmányait, ahol egy életre útravalót kap a magyar irodalmat és a rajzot oktató apácatanítóktól. Az írás és a rajz határozza meg további életét.

Románból azonban hetedikesen – szándékosan, előre eltervezetten –, mert a tanárhoz magyarul szól, elvágják. Szerencsére, lehetősége nyílik az anyaországban elvégezni a gimnáziumot.

A nyitott lelkű értelmiségi nem kallódik el, sőt a harmincas évek elején választhat, hogy elfogadja Mikola Andrástól a nagybányai művésztelepre szóló meghívást, vagy újságíró lesz. Az utóbbi mellett dönt. 1931-ben felveszik három hónapra gyakornoknak a Szatmári Újsághoz. Két hét múlva rábíznak egy riportot, a jól sikerült, érzékletes írással meggyőzi a szerkesztőséget. Ezt követően a bűnügyi újságírás terén ér el lenyűgöző eredményeket. Sajnos, a független polgári lap sorsát megpecsételik a nehéz idők, a harmincas évek világgazdasági válságai. A politikai cikkeket jegyző főszerkesztőt – vagy a titkosrendőrség, vagy nacionalisták, máig nem lehet biztosan tudni – megverik, és a szerkesztőséget is szétzúzzák. Az egykori újságíró kollégák nem mernek visszamenni dolgozni, helyüket bértollnokok veszik át.

A szerző nehéz fizikai munkára kényszerül, télen vagonokra fest feliratokat, címeket. Újságírói karrierje gyakorlatilag lezárul. Visszahívják ugyan a háború után induló helyi laphoz, de mivel a frontról hazatérő katonákról szóló tudósítását átírják, felmond. Az új kommunista hatalom nem akarja elengedni. Hiába fordul orvoshoz, aki az írásképtelenségére vonatkozóan – természetesen – hamis igazolást állít ki. Úgy vélik, hogy az előzőleg kiállított újságírói bizonyítványa garancia, hogy képes a feladatát ellátni, kénytelen más embert keríteni maga helyett.

Gyakorlatilag 1941-től, ahogy Banner Zoltán is megjegyzi Váczy Magda „életének legmerészebb vállalkozása és legmaradandóbb hozama ennek a különös sorsú, kivételes tehetségű alkotóembernek (Olajos Bélának – a szerk.) az oltalmazása, művészi kiteljesedésének elősegítése” lesz. Hiszen egyedül csak ő lehetett támasza, ő segíthette ebben az alkotó számára szinte teljesen ellenségesen működő – kommunista – környezetben.

Olajos Béla, „a rejtőzkődő képzőművész”

A kötetekből a képzőművész életpályája is nagyon pontosan és érzékletesen kirajzolódik. A gödöllői születésű Olajos Bélát hivatása 1941-ben Szatmárnémetibe rendeli. Anyaországból érkező tanártársaival azt a feladatot kapja, hogy újra színvonalassá tegyék a hajdan nagy hírnevű Állami Fa- és Fémipari Szakiskolát.

Szatmáron ismeri meg leendő feleségét, és bár a második világháború után a határ elköltözik, ő marad. Ezzel magyarázható az is, hogy a híres mester, Szőnyi István egyik kedvenc tanítványa meghúzódik. 1945-től, amikor is egyik kiállításáról három munkáját lopják el, nem rendez egyéni tárlatot.

Nem véletlen, hogy a róla készült művészalbumban Banner Zoltán megjegyzi: „a szatmári művészeti élet, de talán az egész második világháború utáni erdélyi művészet legrejtőzködőbb művésze volt, a korszak egyik legérzékenyebb festője, legálmatlanabb álmodozója és legderűsebb áldozata”. A trianoni határsorompó újbóli leereszkedése utáni ittmaradását a művészettörténész „titokzatos elrendelésnek” minősíti.

Alkotásait legjobban a Szőnyi István ars poétikája mentén lehet megfogni. „A művészet az érzelemhez szól. Egy műalkotásnak a reánk való hatása nem észokoktól függ. Ezért nem is tudjuk pontosan meghatározni, sem a művészet, sem a szép fogalmát, és azt sem tudjuk megindokolni, hogy valami miért tetszik. (...) Nem lehet megállapítani, zárt szabályba merevíteni a művészet megfoghatatlan lényegét.”