A gyermekkor mesevilágából és az őshagyományokból kibontakozó jelképiségek

Tekintse meg galériánkat!

„Nehéz dolog sorozatban 19 Nagy Imre kiállítás-megnyitó után áthangolódni egy konceptuális művészetet teremtő hölgy plasztikai világának a bemutatására. De azért szívesen teszem, mert úgy érzem, hogy Sütő Petre Rozáliának, ennek az önfeledten szabad gyermekkor mesevilágán felnőtt alkotónak a művei ahhoz az őshagyományhoz igazodnak, amely a nyelv és népe megszületésének az élesztője volt, s amelyet magam is nagyon tisztelek. Ezek szerint tökéletesen természetesnek vélem a művésznő önmeghatározó mondatait: »Csak azok a dolgok érdekelnek, amelyekben felfedezem a jelképiséget. A látott világ leképzésénél többre törekszem. Szeretem az abszurd, bizarr helyzeteket, az ellentéteket, megkísérlem egymáshoz közelíteni a két végletet.«”

Szabó András szerint ezt csak egy olyanvalaki állíthatja magáról, akinek felfogását és gondolkodásmódját nem egy elektrotechnika és gépek által gyorsan változó világ, hanem egy szerves, egy több ezer éves hagyományok lelkiségén alapuló világ alapozta meg: „Ezt csak olyan személy állíthatja magáról, aki világszemléletének első benyomásait a mesék világának szürrealizmusából merítette. Nem az álmodott szürrealizmusból, hanem abból, amely a szavakba öntött végletek – a királykisasszony és a pásztorlegény – kettősség-lehetetlenségének a szó ereje által összemarkolt lehetségességébe átvezetett »valóságon« cseperedett fel. Olyan virtuális valóságon – mert az volt csak igazán az! –, amelyet nem az elektrotechnika, hanem a szerves lelkiség teremtett meg, s amelyet a civilizáció igyekszik egyre inkább félreállítani, vagy nyakát tekerni.”

Sütő Petre Rozália képzőművész és Szabó András főmuzeológus, a Nagy Imre-hagyaték kurátora

Az alkotó – inkább a szebbik nemre jellemzően – egy szürreális hazát hordoz magában, „lelkünk földi vándorlásának dicsfényét” ülteti át alkotásaiba: „Az a tény pedig, hogy e művek alkotója nő, asszony – csak fokozza vállalásom kedvét. Mert lénye, nősége, asszony volta magában hordozza a lélek helyszíneit, hiszen »…az asszonyok lényege, hogy mindenütt van bennük valami a hazából.« Ezt Illyés Gyulától tanultam, de rögtön hozzá is teszem: a szürreális hazából – mert az nem csupán lét vagy élettér – amelyben Tamási szerint valahol otthon kell lennünk –, azaz nem lakhely: a haza a lélek földi vándoroltatásának aurája, dicsfénye.

Sütő Petre Rozália nem a szemgyönyörködtető plein-air művészet követője. Annak a művészi felfogásnak, amelyet megteremtői csak addig követtek mámorosan, amíg kellőképpen megmelegedett a vörösbor és kihűlt a sült ürücomb (Illyés), és amelyet magyar művészetünk Nagybányába oltott, holott a művésznő kilenc esztendőt azon az »ültetvényen« dolgozott. E helyett lelke – lelkünk – földi vándoroltatásának a dicsfényét ülteti át – a maga képe és hasonlatossága szerint – önmagát megszemélyesítő plasztikába; hajdanvolt sátor-lak textilmelegével, kora-fotográfiák ovális tálalásának házicsipke-keretes vizualitásával, a történelem bolt- és csúcsíves járófolyosói soklépcsős sikátorainak, templom és polgári tornyok, kupolák és ledönthetetlennek vélt falak jelképével és magának a legsúlyosabbnak, a bűnhődésben őrült, a bevégezhetetlen megtisztulás-szándéknak az allegóriájával. Tisztelt közönség, egy ritka lelkierő jel-képeinek lehetnek tanúi.”

A tárlat 2011. január 31-ig tekinthető meg.