Tenni az emberekért

– Már gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni, az első kiállításom az óvodában volt. Tanulmányaimat a Nagy István Művészeti Iskolában végeztem el, Gaál András volt festészet szakból a tanárom. A középiskola után a bukaresti Képzőművészeti Egyetem festészet szakára felvételiztem, de nem sikerült a vizsgám, nagyon sok jelentkező volt. Ezután már nem is próbálkoztam többet.

– Könnyen feladta...

– Más dolgok kezdtek érdekelni, másfelé alakult az életem. Úgy mondanám, hogy tettem egy kis görbét, és most visszatértem oda, ahol kellett volna folytassam gyerekkoromban. Végül ez is a hasznomra volt, mert újra tudtam kezdeni az életemet. Átmentem bizonyos dolgokon, és kaptam egy új életet, egy új lehetőséget Istentől. Én ezt kértem tőle. Amikor már láttam, hogy nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogyan kellene, akkor azt kértem, hogy adjon egy új kezdetet. Ez meg is történt egy imával. A változás nem az én erőm, nem az én ügyességem, nem az én akaratom. Éreztem, hogy új élet kerül belém, egy új reménység, és azóta tényleg még az évszakokat is másként látom. Minden kicserélődött bennem, valóságos újjászületés történt. Erre valamikor 2001-ben került sor. De még akkor sem kezdtem a festészettel foglalkozni, üzletelgettem. Aztán csak eljött egy olyan pont, amikor azt mondtam, újra festeni kell. Apukám is festeni szeretett volna – tőle örököltem a tehetségem –, de neki nem adatott meg az a lehetőség, hogy folyamatosan ezt tudja csinálni. Én azt szeretném továbbvinni, ami neki nem sikerült. A festészet nemcsak rólam szól, hanem apukámról, Csíkszeredáról, az itteni dolgokról.

– Ha gyökeres változásra volt szüksége, nem mentek jól dolgai. Bajban volt?

– Igen, azt lehet mondani. Mélyponton volt az életem, úgy éreztem, hogy nem tudok továbblépni. Elég kemény időszak volt, de jó lett a vége. Kipróbáltam dolgokat, nem volt tiszta számomra, hogy mi a jó, mi a rossz, vagy mi válik javamra, hanem sodródtam az élettel. Azt mondják, hogy mindennek megvan a maga ideje, akkor annak volt meg az ideje. Voltam modell is, dolgoztam különböző helyeken, de nem volt meg az a stabilitás az életemben, amit most érzek. Ezt a stabilitást Istenen keresztül találtam meg, és ez nagyon fontos számomra. Az ember többnyire akkor fordul Istenhez, amikor baj van. Amikor jól mennek a dolgok, akkor esetleg eszünkbe jut, hogy megköszönjük, de ez ritka, ha viszont bajban vagyunk, felkiáltunk, hogy Istenem, most segíts. Ez az élet velejárója. Mindennap meg kell élni a hitet, a szeretetet, a megbocsátást. Minden reggel egy döntés arról, hogy miként szeretnél élni: a világ szerint vagy ama értékrend szerint, amit tulajdonképpen nem az emberek határoznak meg. Isten teremtette az embert, és ő tudja, hogy kinek mi a legjobb. Ez lett igazából fontos számomra. Fontosak az értékek, a tisztaság, a harmónia, a békesség. Én ma már egy képet nem is kezdek el festeni addig, amíg teljesen le nem nyugszom. Ha valami nyugtalanít, akkor lerendezem magamban egy imával, vagy megbocsátok, hogy az a kép is közvetítsen egy pozitív erőt, ami megnyugtatja az embert.

– Ezzel nagyon meglepett. Ez az életszemlélet nem igazán jellemző a mai fiatalokra. Nem nézik emiatt furcsán?

– Többnyire ismerik ezt az oldalamat is. Úgy érzem, hogy ha pozitív változás történik az ember életében, akkor a másik is elfogadja, és ha nem is ért vele egyet, próbálja megérteni. Változók a vélemények, de többnyire pozitívak. De én is jobban megszerettem az embereket, másként látom őket, nyitottabb lettem. Fontos, hogy szeressük embertársainkat, tudjuk felemelni egymást, adni egymásnak.

– Korábban textillel is foglalkozott. Ma van még idő erre?

– Az első kiállításon nemezelt alkotások is voltak, mára a nemez, a makramé, a textil kimaradt az életemből, inkább a festészetre összpontosítok. Most már csak festek, erről szól az életem. Mindig is szerettem volna megtalálni az utam. Csodáltam azokat az embereket, akik kijelenthették, tudják, hogy mi a teendőjük, hogy mivé akarnak válni. Nagyon szerettem volna tudni, hogy miben vagyok jó, miben tudok kiteljesedni, ezért nagyon sok mindennel próbálkoztam, és most úgy érzem, hogy megtaláltam az utam. Vagy ő talált meg engem? A kettő találkozott.

– Decemberben volt a legutóbbi kiállítása. Készül már a következőre?

– Az első kiállításom története nagyon érdekes. Még a középiskolás időszakban modellként egy divatbemutatóra készültem, de nagyon féltem, és egy esti ima során megfogadtam, hogy ha sikerül a bemutató, egy kiállítást hozok össze, akkor még a helyszínt is leszögeztem. Sikeres volt a bemutató, de én valahogy ezt az ígéretemet mellőztem, viszont nagyon sok éven keresztül „piszkált”, amiért nem tartottam be. A Kriterion Galéria volt az a bizonyos hely, ott nagyon nehéz kiállítani, ezért próbálkoztam máshol, kisebb helyeken, de nem jött össze. Nem értettem, hogy miért nem sikerül, de aztán leesett, hogy az ígértem a Kriterion Galériára vonatkozott. Aztán addig mentem, amíg létrehoztam a kiállítást. Azóta igyekszem minden évben kiállítani. Belülről már készülök egy újabb tárlatra.

– Miből, honnan ihletődik?

– Szeretem a tájakat, virágokat, de az emberek is nagyon közel állnak hozzám, nagyon szeretek emberi alakokat, portrékat festeni. Volt már olyan megrendelésem is, hogy esküvői képet készítsek, ezt nagyon szeretem. Szeretem a megrendeléseket, mert a megrendelők is sok ötletet adnak. Még nem merném kijelenti, hogy kialakult stílusom van, inkább azt, hogy teszem a dolgom. Most éppen egy kettős őszi tájképen dolgozom. A festés folyamata olyan, mint egy szülés. Egyáltalán nem úgy kell elképzelni, hogy leülök a vászon elé és lazán festek, hanem úgymond meg kell szenvedni, kell egy áttörés. Van olyan festményem, amelyet két nap alatt készítek el, de olyan is, amin heteket dolgozok. El tudok bíbelődni, van, amikor ösztönöznöm kell magam. Szeretem a kidolgozott, precíz munkákat, a vidám színeket. Egy kép legyen vidám, harmonikus.

– Van olyan korábbi munkája, amit ma másként készítene?

– Van, de úgy gondoltam, hogy akkor azt úgy kell megcsinálni. Végül is az a lényeg, hogy látszódjon a fejlődés.

– Látszik?

– Igen, én is érzékelem, de más is mondta. Figyelembe veszem egy-egy szakértő véleményét, mert lehet, én jónak találom, de ő másként látja. De azt mondják, van fejlődés, és ez számomra pozitív visszajelzés. Szívesen elfogadom a véleményeket, számomra külön fontossággal bír Jánosi Antal vagy Zsigmond Márton képzőművészek véleménye, de nagyon tetszett például a Székelyföld kulturális havilap főszerkesztőjének, Lövétei Lázár Lászlónak a decemberi kiállításmegnyitón elhangzott beszéde. Az ő tanácsai is megszívlelendők. Ugyanakkor fontos a szüleim véleménye is, őket is szoktam kérdezni, jó meglátásaik vannak. Igazából úgyis addig dolgozom, amíg én is meg vagyok elégedve a képpel.

– Amikor nem fest, mit csinál, mivel kapcsolódik ki, töltődik fel?

– Az igazi feltöltődés számomra az igeolvasás, a zenehallgatás, egy jó beszélgetés, kirándulás. Hétvégeken istentiszteletre járok, egy pünkösdi karizmatikus gyülekezetbe, a Hit Gyülekezetébe, ahol nagyon szeretem, mert a dicséret (zene) alatt felfrissülök, a prédikáció alatt választ kapok kérdéseimre.

– A modellkedés ma már teljesen kimaradt az életéből?

– Igen. Utolsó fellépésem Székelyudvarhelyen volt a Télkirálynő című sminkversenyen, amit meg is nyertünk. Azt gondolom, hogy ha modell kellett volna legyek, akkor időben el kellett volna azon a pályán indulni. Most úgy látom, mást kell tennem, más modell, példakép kell legyen. A szépség ajándék. A szépséggel tudni kell bánni, mert azt ki is lehet szolgáltatni. Kell egyfajta bölcsesség, mert nagyobb a nyomás. Rengeteg az előnye, de a nyomás is, mert megvannak az elvárások, hogy milyennek kell lenni, az embert besorolják egyfajta kategóriába. Most már másként élem meg a szépséget. Nem annyira magamat szeretném magasztalni, hanem rajtam keresztül az embereknek adni valamit Istentől.

– Milyen tervei vannak?

– A napokban gondolkodtam el azon, hogy szeretnék javára lenni az itteni társadalomnak, és ha jól mennek majd a dolgok, akkor valamilyen karitatív tevékenység irányába haladnék. Még nem tisztult le, hogy mit is akarok, csak az, hogy jótékonyság lenne. Ha nekem az a küldetésem, hogy a festészeten keresztül kell valami jót cselekednem, vagy közvetítenem az emberek felé, akkor ennek eleget szeretnék tenni. Ez egyfajta szolgálat.