Szenvedélyes gyűjtő Székelykeresztúron

Minden láda egyedi díszítésű

Érkezésünkkor nem mindennapi látvány fogadott Székelykeresztúron, a Hargita utcai állatorvosi rendelőben és patikában. A festett sarokpolcok, ládák, tékák, fogasok, régi bokályok, kancsók látványa egy kisebb múzeumi élménnyel ér fel. Utólag kiderül, hogy Pálffy a rendelőn kívül magánlakásában és Siménfalván is a festett bútorok mellett több száz kerámiát – bokályokat, kancsókat –, rézmozsarat, óralapot, vasalót, csempét „tárol”. Ezeken kívül festettláda-gyűjteménye feltehetően országos szinten egyedülállónak mondható. Pálffy Zoltán az igazi szenvedélyes gyűjtők modorában mesélt az őt körülvevő tárgyak jelentőségéről, beszerzéséről, tisztításáról, megőrzéséről és eszmei értékéről.

Igazi értékeink

Pálffy Zoltán 1987-től foglalkozik régiségek gyűjtésével, első fázisban ún. stílbútorokkal foglalkozott, a biedermaier korban elterjedt díszített, a polgárosodás idejéből megmaradt festett darabokat vásárolta fel. A székelykeresztúri Molnár István Múzeumban dolgozó restaurátornak, Domokos Leventének meg is mutatta akkori gyűjteményét, akinek tetsztett a látvány, de hozzáfűzte: „szépek, szépek, de nem a miénkek”. Arra a kérdésre, hogy akkor melyek a mi értékes bútoraink, Domokos a kézzel festett parasztládákat, fogasokat, fali tálasokat nevezte meg. „Ő nyitotta fel a szemem az igazi értékre, ami akkor még sok falusi házban fellelhető volt” – mesélte az állatorvos. Később derült ki számára, hogy jó időben lépett, hiszen tizenöt év távlatából látja, hogy akkoriban volt a festett bútorok begyűjtésének „utolsó órája”. Forradalom után, a kilencvenes évek elején nagyon sokat felvásároltak a külföldiek, mert az erdélyi festett bútorok mind díszítésükben, mind színvilágukban az európai késő reneszánsz kor díszítésvilágát hordozzák. A nyugat-európai bútorok is ehhez hasonlóak voltak, csak ott hamarabb széthordták és elkallódtak. „Erdély ilyen szempontból rejtett volt a világ elől, sok magyar és szász bútor megmaradt itt a mi vidékünkön is. Talán még a szászok sokkal jobban vigyáztak a dolgaikra” – vélekedett Pálffy.

Közel kétszáz festett láda

Gyűjteményében talán a leglátványosabb az a 170–180 kelengyésláda, melyek közül a legrégebbi egy 16. századi szász ácsolt láda. A ládák a 17., 18., 19. század erdélyi szász és magyar vidékeiről származnak: Torda, Kolozsvár, Torockó környékéről, a Nyárád mentéről, Kovásznáról, Csángóföldről, a régi szász vidékekről: Brassó, Kőhalom, Szeben, Segesvár, Medgyes, Rozsnyó, valamint Csík, Keresztúr, Udvarhely, Háromszék vidékéről. Van közöttük például örmény is, utóbbi lekerekített formájú, és bőrrel van bevonva. Pálffy elmondása szerint Erdélyben viszonylag későn fogtak neki ezen bútorok műhelyekben való készíttetéséhez, de mivel az a legősibb bútorfajta, igencsak nagy volt rá az igény. A magángyűjtemény még tartalmaz tálasokat, székeket, asztalokat, ágyakat, de azok mind későbbi gyártásúak. Legtöbb helyen a kelengyésládát megőrizték, hiszen multifunkcionális volt. Ezek úgy maradtak meg, hogy elkészíttetésük után az első házban tartották a lányok kelengyésládájaként, aztán vándorolni kezdtek egy-egy portán belül is. Amikor koptak, átfestették, és fásládának haszálták, esetleg lisztesláda lett belőlük, majd kidobott holmit tartottak bennük a padláson vagy krumplit a pincében, ez volt a ládák „utolsó stációja”. Ezek után a legtöbb háznál elégették vagy kidobták őket.

Rátalálni, restaurálni

A megmentett ládák legtöbbször eldugott helyekről, pincékből, padlásokról kerültek elő penészesen, szúette állapotban. „Én magam sokat utaztam a környéken, aztán elterjedt a hírem, hogy érdekelnek a régiségek, nagyon sok kereskedő megkeresett, és keresnek még ma is, de sajnos most már egyre ritkábban” – mondta Pálffy. Jó szem kell ahhoz, hogy a feketére, barnára mázolt festék mögött vagy a kék és zöld olajfestéken áttetsző mintarészletet észrevegye valaki, és rádöbbenjen vagy felismerje, hogy igazi kincsre talált. Mivel a legtöbb ládát növényi és ásványi eredetű festékeket használva díszítettek, majd kopás után olajfestékkel kenték le, az valamelyest megvédte az eredeti motívumokat. Évekkel ezelőtt pedig egy helyi restaurátorral együtt önerőből végezték el a restaurálási munkálatok nagy részét, amit folyamatosan dokumentáltak.

Az évszám helye, mely közel minden ládáról leolvasható

Több múzeumnyi anyag – közkinccsé kellene tenni

A ládák egyelőre raktározva vannak, nagyon nagy mennyiségű, változatos, de még feldogozatlan anyagot képezve. A gyűjtő szerint ennek óriási eszmei értéke van, és ha valakinek lenne egy ötlete arra, miként lehetne ezt itt helyben megőrizni, az elkövetkező nemzedéknek is megmutatni, akkor szívesen látná. Tisztában van azzal is, hogy további feldolgozás, dokumentálás után lehetne csak kiállítani, a nagyközönség elé tárni, amihez sok pénz és idő, valamint természetesen hozzáértő szakemberek is kellenének. Sokszor gondolkodott már azon, hogy hol és miként lehetne megvalósítani a ládakiállítást, hiszen ez a miénk, ez az, amit egyelőre meg tudott menteni, konkrétan a koszból kiszedni. Már sokan ellátogattak hozzá, akik egyelőre hozzánk hasonlóan kíváncsiskodtak: a székelyudvarhelyi múzeumigazgató, Szovátáról Mihály Ferenc restaurátor, a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársai, valamint a Szentendrei Szabadtéri Múzeumig is elterjedt a híre.

Hozzáértőkre lenne szükség

Hátramentünk a raktárhelyiségbe, ahol négy oszlopban a plafonig pakolt 130 láda látványa fogadott. Pálffy szerint a ládák mintái és típusai szerin a korabeli műhelyeket és mestereket is be lehetne tájolni. Gondolkodik azon, hogy egyetemen dolgozókkal kellene felvenni a kapcsolatot, ahol restaurátorok vannak. „Én úgy érzem, megtettem, amit megtehettem, ezek a ládák két- vagy háromszáz éve hányódtak, most már megtisztítottuk őket, tovább nem romlik az állaguk, szúmentesítve is vannak” – mesélte a gyűjtő. Megfigyelései szerint egyes ládákon a szász és magyar sajátos motívumok keverednek, ami azzal magyarázható, hogy Keresztúr környéke szászokkal határos, a kultúrák keveredése a ládákon is tetten érhető.

Szenvedély

A tárhelyen legalább annyi időt töltöttünk el, mint a rendelőben. Minden ládának külön története van: beszerzésétől, a restaurálási folyamatokon keresztül, a sajátos színekig, motívumokig. Amelyik hasonló, arról a gyűjtő feltételezi, hogy ugyanabban a műhelyben készülhettek. Kék alapon lévő minta a siklódi, a szászoké zöldes alapon, az etédi sötétebb, márványos, a csángóké a legszínesebb – tudtuk meg ott helyben. Pálffy bevallotta: a ládák valósággal lelkéhez nőttek, ahányszor nézi őket, kikapcsolódik. „Körülveszem magam ezekkel a tárgyakkal, így érzem jól magam. Ezek az emberek festő asztalosok voltak, egyszerű emberek, de olyat tudtak alkotni, ami időtálló és egyedi, megismételhetetlen, ez az, ami ennyire le tud nyűgözni” – árulta el a gyűjtő.