Nem súgó, hanem humorista kellett volna legyen

– Gyerekkor, szülők, iskolák?

– 1956. augusztus 24-én születtem Aranyosszéken, Szentmihályon. Első gyerek és első unoka voltam a családban. Édesanyám nagyon életrevaló, humoros asszony. Teljesen különbözött apámtól, aki könyvelő volt. Mivel anyám ösztön-, apám pedig észember volt, ez elég sok zsörtölődést eredményezett. Én azt gondolom, hogy édesanyám humorát örököltem. Unokám egyszer meg is jegyezte: „Mama, te nem is súgó kellett volna legyél, hanem humorista”. Van bennem valami hasonló, csak rendkívül gátlásos lettem az utóbbi időben. Gyerekkoromat vegyes vidéken töltöttem, ennek következtében úgy beszéltem románul is, mint magyarul. 1971-ben Kolozsváron felvételiztem az udvarhelyi mesterképzőbe: ez egy gazdasszonyképzőnek indult. Bele voltam betegedve, hogy ilyen messze el kellett mennem otthonról. Ugyanazt az anyagot tanultuk, mint a tanítónők, csak hangszer nélkül. Szőttünk, varrtunk, sütöttünk-főztünk. Kevesen maradtak a 36 lányból, akik ezen a vonalon mentek tovább a tanügyben.

– Mi irányította útját a színház felé?

– Gyerekkoromban rengeteg szavalóversenyen vettem részt, ami nagy dolog volt szórványvidéken. Versenyeket és olimpiászokat nyertem. Méhes Krisztina, Méhes György lánya cikket is írt rólam, melynek végén ez állt: színésznő szeretne lenni. Valahogy így indult a dolog. Amikor bekerültem a tanítóképzőbe, azt gondoltam, onnan biztos nem lehet elmenni a színművészetire. Ötödéven megismerkedtem Varga Árpáddal, első férjemmel. Történész volt, itt dolgozott a múzeumban. Másfél hónapi házasság után megtörtént a balesete. A múzeumban négy méter magasról leesett, és megnyomorodott. Ő 25 éves volt, én 20 – emellett egyhetes terhes is lányommal. Elmondani nem tudom, milyen stresszben éltem akkoriban, mivel hat hónap alatt bármikor meghalhatott volna a férjem. Nyaranta mindig hazamentünk, de ő egyszer többé nem jött vissza. Azt mondta nekem, hogy keressek egy olyan embert, aki segít felnevelni lányunkat. Rettentő megértő volt, írt egy nyilatkozatot, hogy a lehető leghamarabb váljunk el, mivel abban a formában nem működhetett volna tovább a házasságunk. A balesetet után hat évre váltunk el. A balesetet követő kálvária után nekem is csinálni kellett valamit. Mivel nagyon szerettem a színházat, ajánlották, hogy menjek el a népszínházba. Odamentem Finta Béla bácsihoz, mondtam neki: nagyon szeretnék ott dolgozni. Rám parancsolt: rendesen jöjjön ám dolgozni, Iluka! Az első darab, amiben súgtam, a Liliomfi volt, 1979-ben. Elvegyültem a társaságban, jártunk velük mindenfelé. Közben megismerkedtem Gáborral, mostani férjemmel.

– Milyen volt akkoriban, és milyen most dolgozni a színház berkeiben?

– A népszínházban úgy próbáltunk, ahogy értük, hetente kétszer. Volt, hogy nem jöttek el a próbákra a színészek, a szöveget sem mindenki tudta, de azért súgtunk, mondtuk, kínlódtunk. Sokan úgy mentek fel a színpadra, hogy előtte megpusziltak, és könyörögtek: de aztán súgjál! Ez az abszolút amatörizmus: csak meg akarom mutatni magam, jó akarok lenni, de én nem teszek magamtól semmit. Egyszer azt mondta Balogh Jóska bácsi, hogy márpedig ő olyan darabot fog adni, amiben én leszek a főszereplő. Ez a Babvirág az erkélyen című darab volt. Nagy dolog volt számomra, dicsértek. Egyszer csak megérkezett a bukaresti tévé, kijelentették, hogy az előadást fel akarják venni. Az volt a népszínház első amatőr felvétele, amit a tévé rögzített. 1989-ben a Művelődési Házhoz kerültem. Akkorra már mindent én rendeztem. Azt gondolom, hogy a színház berkeiben egyedül én maradtam a régiek közül, mivel mindenki szerteszét ment. A színház megalakulása után is rengeteg furcsa dolog volt, például be sem akarták engedni a színészeket próbálni. Leültünk a díszteremben megbeszélni a kezdeti fázist, a súgást természetesen elvállaltam, hiszen volt benne tapasztalatom, mindenféle hátsó gondolat nélkül. Elindultak a próbák, behívták a régi színházból Odettet, Magdit, Bokor Ferit, de továbbra is nehezen mentek a dolgok. Rosszul esik most elmondani ezeket. A legérdekesebb az, hogy ott maradtam súgni, de az utolsó pillanatban kiesett Odett. Béla bácsi megkérdezte, hogy nem csinálom-e meg a szerepét. Elvállaltam. Érdekes, hogy a legelső mondat, amely elhangzott a színpadon, az én számból hangzott el, Málcsi néni szerepében. Ezek sehol sincsenek feljegyezve. Egy szó, mint száz, elindult az élet, mentek a darabok. Elég későn vettem észre, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. Szerintem a súgó egy defektológus. Javít, és belerokkan. Belerokkan abba, hogy állandóan látja maga előtt a szöveget, és abba, hogy a másik fél nem tanulja meg azt.

– Miért nem súg továbbra is? Mennyire nyomja rá bélyegét ez a szakma a hétköznapokra?

– Nem bírtam. Teljesen tönkrementem, különben is egy rettenetesen emotív ember vagyok. Már-már pánikbeteg lettem attól, hogy halálra stresszeltem magam, hogy vajon a színész ki tudja-e mondani azt az adott szót? Előadások alatt lettem már rosszul. Hangsúlyozom, nem a színésszel van a baj, hanem ezzel a szakmával: amennyiben komolyan vesszük, ölni tud. A taps mindig a színészé, én meg hátulról mindig tudtam, hogy mi mindent elrontottak. Többnyire az volt az érdekes, hogy maga a szereplő mindig is szent volt nekem. Ahogy telt-múlt az idő, megváltozott az emberekhez való kötődésem attól függően, hogy mennyire tudta a szövegét. Egy idő után úgy éreztem, muszáj kijönnöm abból a munkakörből, mert különben végem lesz. Csodálom is a színészeket, hogy miképpen bírják idegekkel, hiszen ez egy rettenetesen nehéz munka. Állandóan igénybe vesz. Én úgy elvadultam a színpadi munka alatt, hogy alig tartom a kapcsolatot az emberekkel.

– Milyen a mostani munkája?

– Megfogadtam, hogy soha nem fogok számítógéppel dolgozni. Ahhoz képest, hogy egy programot is leteszteltek velem, jó kis haladás, mondhatom. Most én vagyok a végfok, akinek ki kell adnia a jegyeket a közönségnek. A számítógép meg mindig keresztülhúzza számításaimat, mivel géppel sokkal lassabban tudok jegyet adni, mint a klasszikus módszerrel. Kint a kasszában sokkal nyugisabb a munka, mint bent.

– Kezdik megszokni az emberek, hogy az előadás pontos időben kezdődik?

– Nem. Sokan azt sem tudják, miről van szó: volt olyan, hogy bejött valaki, és egy előadásra bérletet kért. Többször is megkértük a nézőket, hogy előadás előtt a lefoglalt jegyeket vegyék ki, mert kezdés előtt fél órával minden helyet töröl a gép. Nem fegyelmezett a néző, nem tiszteli a kasszást sem, aki nyolcvan embernek kell jegyet adjon az utolsó öt perc alatt. Mondjuk, saját magukkal is kilőnek...

– Ennyire túlstresszelve hogyan viseli, hogy fia, Gábor éppen színész lett?

– Fiam érdekes és tróger kisgyerek volt, mindig valami számítógépes szakmát akart választani. Amikor felvételiznie kellett, akkor indult a drámapedagógiai szak. Megtanulta énekelni a Csinom Palkót, egy-két verset szavalni, aztán bejutott. Onnan már egyenes út vezetett ahhoz, hogy most színész legyen Gyergyóban. Kicsit lelkiismeret-furdalásom van, el vagyok keseredve amiatt, hogy alig keres néhány száz lejt. De amíg szereti, addig támogatom. Megvan a véleményem a szerepeiről, sosem dicsérem meg. Inkább legyen színész, mint hogy egy monitor előtt megvakuljon.

– Olvasóinknak mit üzenne?

– Ha valamit megszültünk, akkor babusgassuk azt! Ezt a színházra értettem, mert a miénk! Ne csak ímmel-ámmal jöjjenek, mert pl. megint a Hamlet megy. Jöjjenek kíváncsian, és azt nézzék meg, vajon hogyan alakít egy helyi színész Hamlet szerepében.