Miniszterelnök-feleség nem lesz mindig, önkéntes igen

– Miért tartotta fontosnak, hogy részt vegyen a marosvásárhelyi Kinek a dolga? Cigányság – Egyházak – Erdély – Románia című konferencián?

– Először is meghívtak, de mind az Ökumenikus Segélyszervezettel, mind a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálattal – amelynek alapító tagja, valamint egyszerű önkéntese vagyok – régóta dolgozunk Erdélyben és Magyarországon, és nemcsak magyar, hanem cigány nehézsorsú emberek problémáinak megoldásában próbálunk segíteni.

– Elment azokhoz a marosszentgyörgyi romákhoz is, akiknek húsz évvel ezelőtt nagy szerepük volt a marosvásárhelyi fekete márciusában. Ön hogyan értékeli az akkori szerepüket?

– Nagyon nagy biztatás volt annak idején, és nagyon szép példája a magyarok és cigányok együttélésének, az a bizonyos mondat: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok”. Budapesten nemrég volt Schmitt Mária történész szervezésében egy nagyon szép ünnepség, amelyen a marosvásárhelyi események huszadik évfordulója kapcsán azokról a hősökről – magyarokról és cigányokról – emlékeztek meg, akik annak idején példamutatóan helytálltak. Most az egyik ilyen családnál tettünk látogatást, akik áldozatai, illetve hősei voltak ezeknek a napoknak.

– Bár sokan úgy tekintenek önre, nem politikusként, hanem jószolgálati nagykövetként van jelen Marosvásárhelyen…

– Nem vagyok semmilyen szempontból politikus, én egy ötgyerekes családanya vagyok, aki a munkám mellett a saját erőmből civil szervezetben egyszerű önkéntesként dolgozok.

– Mit csinál egy jószolgálati nagykövet? Milyen feladatai vannak?

– Nevezzük csak egyszerű önkéntesnek – ha meg tetszik engedni, én ehhez ragaszkodnék. Ez egy nagyon szigorú alá-fölé rendeltségi jogviszonyban működő szervezet, itt van Lehel László igazgató úr, és hát attól függően, hogy mi a feladat, munka, az mindig van. Az ökumenikus segélyszervezetnek Magyarországon körülbelül harminc állandó intézménye van, ezek zömével szociális intézmények, amelyben foglalkozunk cigánygyerekek napközis otthonával, családoknak átmeneti otthont is tartunk fönt, országos módszertani központ is vagyunk, drogprevenciós központunk is van, de hajléktalan misszióval is foglalkozunk. Amikor pedig valamilyen természeti katasztrófa történik – árvíz, vagy éppen a vörösiszap – akkor kampányszerűen azzal foglalkozunk, de a munkánk nagy része ezekben az állandó intézményekben zajlik. Természetesen a munkánk nem csak Magyarország területére korlátozódik, nemzetközi segélyszervezetekkel együttműködve más kontinenseken is dolgozunk.

– Gyakran jár Erdélybe is?

– Sajnos nem elég gyakran. Legutóbb ősszel voltam, s talán majd májusban jövök ismét. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat évente kétszer hoz nagyjából egy húszfős orvos csoportot, akik Csíkban és környékén szűrik a gyerekeket és végeznek különböző vizsgálatokat.

– Ha Erdélyben van – de gondolom, Magyarországon is – nehéz elszakadni attól, hogy ön Orbán Viktor miniszterelnök felesége...

– Nem, nem mindenki ismer fel.

– Vannak olyan feladatok, amelyeket egy miniszterelnök feleségnek el kell végeznie?

– Nincs ilyen kőbe vésett szabály. Ha arra tetszik gondolni, hogy van olyan jogszabály, ami előírja, hogy mi a hivatalban lévő miniszterelnök feleségének a kötelessége, akkor nincsen ilyen – ezt jogászként nyugodtan mondhatom, sem védelmi, sem protokoll, sem egyéb szabályok.

– Hogy fér össze ez az ötgyerekes anyuka, jogász, jótékonykodó szerep.

– Hát igen sok időmet felemészti, nem vagyok elégedett magammal. Mindig elmaradásban vagyok a dolgaimmal, biztos vannak ügyesebb asszonyok, akik ezt jobban szervezik, nekem nem mindig sikerül. Hol itt vagyok lemaradásban, hol ott.

– Most épp hol?

– Most a húsvéti szünetben kicsit ledolgoztam a háztartási munkát, sokat voltam a gyerekekkel is, de ha egy napja itt vagyok, akkor már furdal a lelkiismeret, hogy most már a gyerekeimre rá kell néznem, úgyhogy mindig időszűkében vagyok.

– Akkor ön szerint összefér a karrier és a család…

– Ezeket a trendi női dolgokat, hogy karrier vagy család legyen, nem szeretem. Én nem tudok erről megnyugtatóan nyilatkozni, és tanácsot sem tudok adni semmilyen fiatal nőnek. Azt gondolom, mindennek megvan a rendelt ideje: amikor az ember fiatal, akkor párt kell találnia, ha az ember felgyűri az ingujját és nekiveselkedik, akkor tud családot alapítani, gyereket nevelni, és mikor kinek szükséges, annak kell segíteni. Nekem is segített a férjem, amikor a gyerekek már megvoltak, és én újabb és újabb szakvizsgákat tettem le. Meg persze nem könnyű öt gyereket nevelni, éjszaka sokszor én is vasalok, vagy olyan feladatokat végzek, amit egy olyan nőnek, akinek nincs öt gyereke, nyilvánvalóan nem kell.

De ha állandóan csak a nehézségeket sorolnánk, akkor kihalna nemsokára az emberiség. Egy asszonyt fizikailag, de lelkileg is erősebbé tesz egy gyerek, hiszen a gyerek az nagy felelősség, mert onnantól kezdve nemcsak saját magáért vállal felelősséget, hanem a gyerekéért, a családért. Egy anyuka mindig minta a gyerekének, azért rendet kell tartani, meg kell tanítani főzni, háztartást vezetni. A gyerek az emberi kapcsolatokban is a szülőket fogja követni, ahogy gondoskodnak a nagyszülőkről, úgy fognak őróluk is gondoskodni. Egy párnak mindig védjegye, hogy a gyerek és a nagyszülők, hogyan vannak ellátva, megtisztelve, mi a szerepük a családban.

A nagycsalád az nagy erő, ugyanakkor nagyon sok impulzust is hoz. Nekem a legnagyobb gyerekem 23 éves, valószínű igencsak el lennék maradva a világról alkotott képemről, ha az egyetemista gyerekeimtől nem tanultam volna olyan sok mindent. Nyilván egy olyan nő, akiknek ennyi gyereke van, nem fog olyan fényes hivatali karriert befutni, mint akinek egy sincs. De hát, hogy ha a Jóisten ezt a nagy lehetőséget adta, hogy ennyi gyereke legyen az embernek, akkor csak azt tudom mondani, hogy nagyon örülök, hogy fogadtam ezt az áldást. S azt szokták mondani, hogy „ahová a Jóisten báránykát ád, oda legelőt is ád”. Ezt én meg tudom erősíteni, meg hát azt gondolom, hogy az ember nagyjából úgy ötvenéves kora körül még mindig bízhat abban, hogy van huszonegynéhány aktív éve, úgyhogy még bőven dolgozhat. Így is dolgozhatok eleget életem hátralévő részében, amit lehet akár karriernek is nevezni. Meglátjuk, mi lesz ebből.