Góbéságok a nagyvilágban – „A Pamír-hegység látványa mindenért kárpótol”

Az udvarhelyi bringás betartotta ígéretét: miután megérkezett Tádzsikisztánba, a szálláshely kiválasztása után – hosszú ideje először – megivott egy korsó sört. Iránban egyáltalán nem kapható szeszes ital, Tádzsikisztán azonban ennél jóval demokratikusabb ország, az állampolgárok életét kevésbé szabályozzák. „Az emberek itt már szabadok, a nőknek nem kell fejkendőt hordaniuk, a helybéliek általában mosolygósak, de közelebbi kontaktust teremteni velük lehetetlen. Nem emberként közelednek, inkább turistaként vagyunk érdekesek számukra” – számolt be Kobra. Múlt pénteken például, a 2200 méter magasan lévő Shurabad Pass nevű hegyi átjáró és az afgán határ közelébe érve katonai alakulatokat látott lőgyakorlatozni, s e vidéken úgy tapasztalta, az emberek is marconábbak: sárból épített fallal vették körül házaikat, és elutasítóknak bizonyultak az idegenekkel szemben. „Már a házakat látva meg lehet állapítani, milyen emberek lakják azokat: a zárkózottabbak fallal veszik körül magukat – mondta el, hozzáfűzve, a fokozott tartózkodás valószínűleg nem teljesen alaptalan a határvidéken, ugyanis mindenféle mendemondák keringenek a határon átszökő afgán lövöldözőkről, emberrablókról és szervkereskedőkről. A két ország közti határt olykor maga a Pjandzs folyó képezi, melynek mentén Kobra is haladt, és amelyben látott fürdőző gyerekeket, a túlpartról pedig néha átintegettek a „szomszédok”. „Az afgánok világa az egyik legzártabb. Az emberek könnyen átúszhatták volna a keskeny folyót, csak a törvény és a kultúra választott el tőlük” – számolt be a bringás.

Más vidéken azonban igen barátságosan fogadták: múlt szerdán és vasárnap például vacsorázni hívták, és szállást ajánlottak neki – mind a családoknál, mind a szálláson az erkélyeket választotta alvóhelyéül. A szerdai vacsora kötött szabályok szerint zajlott: a nők a földön, a férfiak fél méterrel magasabban ültek, a székely vendégnek a háziak előkészítették legszebb szivacsukat. Begyűltek a szomszédok is, körbeadogatták a kézmosótálat, majd kézzel fogyasztották el a paradicsomsalátát kenyérrel, amelyet a kerek kemence falára tapasztva laposra sütöttek. „Ázsiának ez a része nem a konyhájáról híres” – mondta el Kobra, hozzáfűzve, napi étkezései során általában paradicsomot, uborkát, szalámit, kekszet és tojásrántottát, néha pedig levest is fogyaszt. Tejet egyáltalán nem kapni az üzletekben, a joghurt ellenben nagyon ízletes Tádzsikisztánban. A boltokban általában csak keksz és édesség, esetleg szalámi található – állapította meg, hozzáfűzve, az emberek többnyire mindent maguknak termelnek. Kenyeret, halat, zöldségeket csak elvétve árulnak, azt is leginkább az út mentén.

Vasárnap, a tádzsik–afgán határvidéken lévő Umarak városka közelében ismét vendégeskedett egy családnál. „Itt általában a nagycsalád a jellemző, 5–7 gyerekkel. A házak kívülről is sajátosan néznek ki, nem úgy, mint némely szomszédos országban, ahol orosz mintára építkeztek. Ahol én jártam, középen általában tágas teret hagytak, akörül volt négy-öt szoba. Két terasza volt a háznak, az egyiken a lakók, a másikon én közlekedtem. Ők nem jöttek át a vendégszobába, és én sem jártam ott, ahol ők alszanak” – mesélte Kobra. „Igazán kedves család volt, amelynél megszálltam, az anya ápolónő. Bár viszonylag felvilágosultan gondolkodtak, mégis jó téma voltam számukra férfiként, aki egyedül neveli a lányát” – folytatta.

Bár amikor teheti, teraszokon alszik, elmondása szerint az éjszakák egyre hűvösebbek, hiszen egyelőre kizárólag felfelé halad. Szerdán már kétezer méter fölött járt, tervei szerint mára eléri a 4200 méteres magasságot, az országot pedig 4600 méter magas hágón hagyja majd maga mögött. Az utak hol rossz minőségűek, hol szinte járhatatlanok – sok helyen épp javítják, máshol pedig olyan köves, hogy „emellett az ivói, hargitai útra nem lehet panaszkodni”. A kéthetes iráni kényszerpihenő után egyébként is nehéz volt újra formába lendülnie, ám a szüntelen emelkedőn igencsak rövid távokat sikerült megtennie. „A köves szakaszokon még lefelé is lennének problémáim, ez nem székbiciklinek való út” – írta, hozzáfűzve, igazából nem is az úttal van problémája, hanem saját döntésével, hogy erre indult. Hozzáfűzte, úgy hallotta, a Pamír-hegységen át vezető út kilencven százaléka nehéz terepnek számít. Eleinte sokat taszította BéBikét, amely a Dusanbéba küldött pótgumikkal és csomagjával együtt körülbelül hatvan kilogramm nehéz. Összesen mintegy ötven kilométert tett meg így. A göröngyös terepen rengetegszer eldőlt a bringával, ennek következtében megsérültek a kerekei és táskái, s elveszítette kilométerórája jeladóját, így már csak fejben tudja összeszámolni a megtett kilométereket – most körülbelül 4800-nál járhat. „A gyönyörű táj azonban mindenért kárpótol” – jelentette ki.

Amióta elindult – több mint két hónapja –, most először betegség is lassítja: még az iráni Jezd városába vezető úton meghűlt a légkondicionáló berendezés miatt, Tádzsikisztánban pedig néhány napja ételmérgezéshez hasonló tüneteket produkál, akárcsak német és két svájci útitársa, akikkel az utóbbi néhány napon együtt karikázott. „Az otthonról magammal hozott, erre való gyógyszerekből már kifogytam, érdekes volt elmagyarázni az angolul nem értő gyógyszertárosnak, hogy mi a problémám” – mesélte a bringás. E legyengült állapotban többször is stoppolt, szerdán ötven kilométert tettek meg négyesben teherautón, így érkeztek meg Khorog városába, ahonnan jelt adott magáról. Ezenkívül mezőgazdasági gép hátuljába kapaszkodva is utazott már – a munkások eleinte el akarták zavarni, ám végül még narancslével is megkínálták.

Így halad jelenleg a Góbé termékcsalád által támogatott fekvőbringás. Tervei szerint jövő héten már Kínában rója a magasan fekvő hegyi utakat, ahogyan azt annyiszor elképzelte már. Az udvarhelyi bringás további útjáról hamarosan ismét tudósítunk.