Eddig csupán a Nők Lapjából ismertük

Fotó: Boda L. Gergely

Ha névről nem, képről biztos mindenkinek beugrik Schäffer Erzsébet, aki éveken keresztül a főszerkesztőnek kijáró hármas oldalon mosolygott ránk göndör vörös fürtjeivel a Nők Lapjában. Néhány történetét a marosvásárhelyi közönségnek is elmesélte.

Szász Cs. Emese

2010. május 28., 10:292010. május 28., 10:29

2010. június 06., 18:452010. június 06., 18:45

Itt állíthatja be, hogy a Google-találatokban elöl legyen a Székelyhon!

Fotó: Boda L. Gergely

Újságot nem olvas, mobiltelefonja sincs, mégis – vagy inkább éppen ezért – Pulitzer-emlékdíjas újságíró, író, publicista Schäffer Erzsébet. Hétről hétre megjelenő, irodalmi igénnyel megírt miniesszéi, embermeséi a Nők Lapja egyik legismertebb, legkedveltebb újságírójává tették. Hét kötete jelent meg, emellett hangos könyvei is sikert aratnak. „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – ezzel a mottóval írja cikkeit, s bár sokszor mondták, hogy cseréljen jelmondatot, nem hajlandó rá, hiszen amíg ennek az egynek eleget teszünk, az életünk végére érünk.

Kábelgyárban is dolgozott

A Maros Megyei Könyvtár meghívására érkezett Marosvásárhelyre a publicista. Miniesszéi, történetei közül néhányat már ismerhettek az olvasók, élőben hallgatni mégis más ezt az érzékeny, a világ csodáit felfedező újságírónőt, aki annak idején nem is akart újságot írni.

Duna-parti faluból származik, s felkerülve Budapestre nem akart hagyományos, megszokott, szabályos életet élni. Éppen ezért albérletben lakott, és ahelyett, hogy tanult volna, gyári munkásként dolgozott. „Kábelgyárban három műszakban kábelhuzalokat tekercseltem, újságot hordtam ki, utcaszínházat csináltam és gyermekre is vigyáztam” – mesélt „szabálytalan” életéről Schäffer Erzsébet, aki szabálytalanságai ellenére négy gyermek édesanyja, hat unoka nagymamája, és ma is boldog az egykori hosszú hajú, de megbízható „fiúval”.

„Nekem a találkozások a mániám”

„Aki vers helyett reggel vezércikket olvas, azt egyéb baj is éri aznap” – vallja Schäffer Erzsébet. Bár nem akart újságíró lenni, olyan stílusban írta leveleit, hogy nem kerülhette el sorsát. Bevallotta, nem tudott volna napilapnál dolgozni, politikával foglalkozni, hiszen neki a találkozások a „mániája”.

Találkozások idegenekkel a vonaton – legyen az furcsa házaspár, piercinges ifjú, szigorú gyógypedát tanuló lány, vagy gyermekét szoptató kismama –, az utcán, a hóesésben, a színházban. Ezért történik meg vele, hogy színházba megy Sopronba, s bár a közeli hotelben le van foglalva a szállása, ő úgy érzi, meg kell kérdezze az embereket utcán, hogy ki tud szállást adni neki. S bár több mint tízen elutasítják, a 80 év körüli néni barátnője lakásába viszi, ahol végigbeszélik az éjszakát. De találkozásnak érzi azt is, hogy édesanyjával élete végén találtak egymásra egy öleléssel.

„Cikakáposztát” enni Udvarhelyen

Ilyen és hasonló történeteket mesélt az újságírónő, aki szerint „nincs baj a világgal”, csak meg kell tanulnunk megérteni a csodáit. Ezért szeret Székelyudvarhelyen „cikakáposztát” enni, Nyárádszentlászlón barátoknál lenni, és nem mondani nemet, ha a vásárhelyi könyvtáros jó kis túrós puliszkára hívja.