Dálnoky Csilla a legfontosabb szerepben

– Számított a Hunyadi László-díjra?

– Őszintén megvallom, nem számítottam rá. Ugye, egymás között szavaztunk a kollégákkal, aztán amikor Berci (férje, Veress Albert színész – szerk. megj.) hozta a hírt, hogy az utolsó fordulóban Márdirosz Ágnessel együtt maradtunk, akkor persze már egyenlő esélyekkel haladtunk, de addig nem is gondoltam volna, hogy én kapom meg.

– A nézők szavazatai alapján nem egyszer volt már közönségdíjas, most a kollégák részéről jött az elismerés. Melyik a fajsúlyosabb, ha egyáltalán mérlegelni lehet?

– Ezt nehéz eldönteni, minden díj nagyon szubjektív. Mi a közönségnek játszunk, tehát számunkra fontos a közönség részéről érkező visszajelzés, az elismerés, de ugyanilyen fontos az is, ha ez a kollégák részéről érkezik.

– Idén nem volt jelen az évadzáró gálán, a díjátadáson, ennek nyomós oka volt...

– Kíváncsi voltam a gálára, gondolkodtam is egy adott pillanatban, hogyan is tudnék elmenni, érdekelt volna, hogy milyen érzés kívülről nézni mindezt, de hát annyi minden megváltozott az életemben, hogy erre most nem volt alkalom. Egyébként az volt az első este, amikor egyedül maradtam itthon a most nyolchetes kisfiammal, nem volt segítségem, a férjem is a szüleim is a gálán voltak. És pontosan akkor este döntött úgy a kicsi, hogy egyáltalán nem akar aludni. Nehéz estém volt. Berci SMS-ben tájékoztatott, hogy megkaptam a díjat, de hát akkor is az első gondolatom nem az volt, hogy jaj, de jó, hanem, ó, Istenem, ha még csak a Hunyadi László-díjnál tartanak, vajon mikor érnek haza.

– Nem egy kislány álmodik arról, hogy színésznő lesz. Önnek sikerült. Szereplős kislány volt?

– Alkalmanként igen, de nem ez volt rám a jellemző. Persze szerettem szavalni, és mint sok gyerek én is elképzeltem, hogy színésznő leszek. Egyébként nagymamám, nagytatám, nagynéném is színész volt, apukám is annak készült, végül nem az lett, tehát a külső hatás megvolt. Nagyváradon nőttem fel, a szüleim nagy barátságban voltak az ottani színészekkel, sokszor megfordultunk a színfalak mögött is. Egyszóval a színház része volt a gyermekkoromnak. Középiskolás koromban Magyarországon egy irodalom-drámaosztályba iratkoztam be, akkor már tudtam, hogy színész akarok lenni, bár biztos nem voltam benne soha. Ebben a mai napig nem vagyok teljesen biztos.

– Most egy időre úgymond elbúcsúzik a színészettől, kétéves gyermeknevelési szabadság következik. Nem fél attól, hogy lemarad valamiről?

– De. A mai napig félek, de ha nem maradok itthon, akkor itt maradok le valamiről, és szerintem ez mégis csak fontosabb. Szerepek még lesznek, színház két év múlva is lesz, akármennyire is jósolják a halálát, a kis Berci pedig olyan gyorsan nő, hogy úgy érzem, ezt a két évet vele kell tölteni, ki kell használni ezt az időt. Emlegetjük is néha, hogy ha visszatérek, vajon hogy lesz a délelőtti, délutáni próbákkal, esti fellépésekkel. Egyszóval most szükségünk van erre a két évre.

– Gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, hogy az anyaság tulajdonképpen élete legnagyobb „szerepe”.

– Való igaz, hogy ez eddig a legnagyobb kihívás, és nagy a felelősség is. A kilenc hónap arra jó volt, hogy az ember megbarátkozzon a gondolattal, de amikor már a karomban tartottam a fiamat, rájöttem, egészen más, mint ahogy elképzeltem. A szülés testileg és lelkileg is megviselt, aztán az azt követő első két hét is nehéz volt, de most már lassanként kezdenek helyreállni a dolgok, szokjuk egymást. Rengeteget olvastam az anyaságról, de egyáltalán nem olyan, mint ahogyan leírják, vagy a barátnők elmesélik. Amíg nincs benne az ember, fel sem tudja fogni. A fiam egy-két hete kezdett el mosolyogni, amikor meglát, hát ez egy olyan csodás dolog, amit szavakba sem lehet önteni.

– Visszatérve a szakmára, ha már a szerepekről beszélünk, van kedvenc eljátszott szerep?

– Nincs egy kedvenc, viszont több olyan van, amelyeket jobban szerettem. A Tóthékban nagyon szerettem Ágika szerepét, de nagyon megkedveltem a Finitóban Tigris Niki szerepét is. Mindkettőt már várandósan játszottam, ami például a Finitóbeli alakításomhoz egy pluszt hozott. Nagyon jól éreztem magam egész terhesség alatt, tele voltam energiával, a színpad nem okozott nehézséget. Egyébként hét hónapos terhes voltam, amikor befejeztem a munkát, tudtam volna én tovább is dolgozni, de féltettek a kollégák. De ez így is volt jó, mert szükség volt az elcsendesedésre.

– És álmai szerepe megvan már?

– Nincs. Olyan sok mindentől függ, hogy egy szerep jó lesz-e, meghatározza a rendező, a csapat, de még a díszlet, a jelmez is – az, hogy sikeres-e mindezek találkozása. Szeretek drámákat olvasni, és sokszor beleképzelem magam egy-egy szerepbe. Elgondolkodom ilyenkor, hogy ha eljátszanám az adott szerepet, az eredmény nagyban függne attól, hogy ki venné kézbe, ki irányítaná a munkát. Számomra eddig a legnagyobb élmény a Victor Ioan Frunzaval való közös munka volt, tőle tanultam a legtöbbet magamról, és talán ez a legfontosabb is, mert ebből kell építkezni. De hát mindenkitől lehet tanulni, még a rossz munkából is. Nagyon sok meghatározó pillanat, ember, próbafolyamat volt az elmúlt évek során.

– Lévén, hogy férje, Veress Albert is színész, gondolom, elkerülhetetlen, hogy a színházon kívül is jelen legyen mindennapjaikban a munka. Megbeszélik a szerepeket, darabokat, alakításokat?

– Hasznos dolog kilépni a színházból, nem hozni haza a szerepet, de hát ezt teljesen nem lehet kizárni az életünkből. Nem lehet csak úgy letudni a munkát, ott van a gondolatainkban, szoktunk beszélgetni róla, de igyekszünk nem túlzásba vinni. Berci az egyik olyan ember, akinek az ízlésébe nagyon megbízom, ezért számomra fontos a véleménye. Persze ez nem föltétlenül jó, de nem az a lényeg, hogy dicsérjük vagy elmarasztaljuk egyik a másikat, hanem hogy visszajelzést kapjunk, adjunk. A színész nagyon vágyik a visszajelzésre, jöjjön az nézőktől, kollégáktól, rendezőtől.

– Hogy érzi magát Csíkszeredában, a Csíki Játékszínnél?

– Jól. Ez az a város, ahol otthon érzem magam. Ez köszönhető elsősorban a férjemnek, Bercinek, de a színháznak is, és a városnak. Nagyon jól érzem itt magam, persze ez nem azt jelenti, hogy nincsenek dolgok, amiket nem kedvelek, de szeretek itt lenni.

– Gondolom, ha majd évek múlva kiderül, hogy a kis Berci is színész akar lenni, nem fognak meglepődni...

– Sem javasolni nem fogom neki, sem tiltani nem fogom a színészettől. De majd akkor beszélhetünk erről.