„Ezt a munkát nekem találták ki”

– Csíkszeredában születtem 1973. július 17-én. Az útravaló, amelyet szüleimtől, tanáraimtól, barátaimtól kaptam, meghatározó szerepet játszott az életemben. Egyetemi tanulmányaimat a bukaresti Közgazdasági Akadémián végeztem. Miért döntöttem a főváros mellett? Elsősorban, mert eltökélt szándékom volt, hogy itthon, Erdélyben való érvényesülésem érdekében anyanyelvi szintre fejlesztem román nyelvtudásomat. Az ezredfordulón a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Jogi Karán szereztem második képesítésemet. Jelenleg Kolozsváron élek: egy kilenc évig tartó visszaszolgáltatási per eredményeként az ezredfordulón visszatérhettünk a családi házba, ahol édesapám született, nagyszüleim, dédszüleim éltek. Szeretem ezt a várost, mely felnőtté válásom, családalapításom színtere, gyermekeim – tizenhárom éves Márton és tízéves Krisztina – otthona, melyért úgy kell dolgoznom, hogy minden itt élő magyar ember számára felcserélhetetlenné váljék. 

„Politikai pályafutásomat” 1996-ban kezdtem, egyetemistaként, Frunda György kampánycsapatában. Első munkahelyemen, az 1997-ben megalakult Kisebbségvédelmi Kormányhivatalban megtapasztaltam az erdélyi magyar érdekképviselet hogyanjait és mikéntjét – a „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet” Bethlen Gábor-i kijelentés íratlan szabályait. Politikai „mélyvízbe dobásom” 2007 januárjában történt, amikor az RMDSZ javaslatára kineveztek a Fejlesztési, Lakásügyi és Középítkezési Minisztérium államtitkárának. Ezt a lehetőséget, utólag is, hatalmas esélyként élem meg, hiszen nemcsak a szakmai teljesítmény és bizonyítás számára adott teret, hanem olyan ismeretek, tapasztalatok felhalmozására, amelyeket igen gyakran hasznosíthattam a későbbiekben.

Jelenleg Kolozsvár alpolgármestereként és az RMDSZ Nőszervezetének önkormányzatokért felelős alelnökeként dolgozom. E munkában minden eddiginél nagyobb örömöm lelem, hiszen nap mint nap megerősít a kolozsvári magyar közösség erejébe és bölcsességébe, az egymásra figyelés szükségességébe, a közösségi összefogás és a csapatmunka sikerességébe vetett hitemben. Alpolgármesterként feladatorientált csapatmunkára, következetes, átlátható közéleti magatartásra vállalkoztam, a közképviselet szolgálati és közösségépítő jellegének, az elszámoltathatóságnak, a választókkal, a történelmi egyházainkkal, ifjúsági és civil szervezeteinkkel való folyamatos együttműködésnek a jegyében.

– Az RMDSZ képviselőházi frakciójában nincs nő, a szenátusi frakcióban pedig Bíró Rozália  személyében egyetlen hölgy dolgozik. Ezzel szemben a háttérmunkát végzők között már több a nő. Mi az oka Ön szerint annak, hogy a szövetségen belül ilyen kevés nő jut vezető tisztséghez? 

– A közéleti szerepvállalás, a politikai karrier, mint hosszú távú projekt egy nő számára nagy kihívás, hiszen állandó készenlétet, elérhetőséget kíván, mely óhatatlanul a magánélet, a családi kapcsolatok rovására megy. Az úgynevezett szervezeti háttérmunkát végző RMDSZ-es nők igen nagy hányada fiatal pályakezdő, akik kezdetben családi kötöttségek nélkül, lelkes tenniakarással kapcsolódnak be, segítik az „első vonalbélieket”. Később, amikor már megfelelő tapasztalati tőkét, elismerést sikerült felhalmozniuk, sokan lemorzsolódtak, mert a szervezet képtelen volt megtartani őket, odafigyelni rájuk, netán erőforrást biztosítani személyes fejlődésük, szakmai, családi és szervezeti hátterük megerősítésére. A Nőszervezet elsősorban ezeket a hiányosságokat igyekszik pótolni. A nők arányos részvétele a közéletben döntő módon befolyásolja bármely közösség jövőjének alakítását, hiszen sajátos szempontjaink, tapasztalataink érvényesítése az egész társadalom hasznát szolgálják.

– A női tisztségviselők számát tekintve férfialapú társadalomban élünk. Munkája során érte-e hátrány amiatt, hogy nőként alpolgármesteri tisztséget tölt be, netalán tudott-e előnyt kovácsolni ebből? Egyenlő félként tudják-e kezelni a férfiak a vezető tisztséget betöltő nőket?

– A közéleti és politikai szerepre vállalkozó nők ismertségük, elismertségük, szakmaiságuk révén tekintélyt szerezhetnek nemcsak maguk, hanem a hozzájuk hasonló törekvésű nőtársaik számára is. Másképpen szólva: ha egy vezető férfi elront valamit, akkor ez ennyi, amennyiben viszont egy  „reflektorfényben” dolgozó nő ront el valamit, az sok más nő esélyeit ronthatja. Talán ez az a plusz teher, felelősség, amelyet a legnehezebb vinni. Női mivoltomból fakadó előítéletekkel – pozitívakkal és negatívakkal – találkoztam időnként. Ezek általában nem meghatározók, nem nőnek koloncként a nyakunkra, hanem rövid idő alatt rájuk lehet cáfolni vagy erősíteni a személyes cselekvésekkel.

– Munkájának a politikai vagy a közigazgatási részét kedveli jobban?

– Soha nem határoztam meg magam politikusként, talán a létező negatív előítéletek miatt. Ugyanakkor tudatában vagyok, hogy közigazgatási munkát vezető tisztségben ellátni csakis politikai támogatottsággal lehet. A közösségért közigazgatási képviseleti munkát csakis a közösségtől kapott, szavazatokban kifejezett megbízás, felhatalmazás mentén lehet végezni.

– Ön szerint is a női a gyengébbik nem?

– Ha játszani próbálok a szavakkal, azt mondom: lehet, hogy a nőknél gyengébb a „nem”, de erősebb az „igen”. A nők elkötelezettségével, kitartásával, munkabíró képességével szemben kevés férfi szállhat eséllyel versenybe. Ennek a felismerésnek kell minél nagyobb mértékben teret engedni, érvényt szerezni.

– Feltételezem, nem könnyű családanyaként egy nagyváros alpolgármestereként tevékenykedni. Hogyan tudja munkáját a családi élettel összeegyeztetni?

– Nem az alpolgármesteri munka, hanem ennek az összeegyeztetésnek, egyensúlykeresésnek a hogyanjai jelentették számomra első perctől a legnagyobb kihívást. Nagyon nehéz megélni a családomnak azt, hogy gyakorlatilag nem rendelkezünk jól behatárolható saját idővel, hogy hatalmas az átjárás a magánélet, a családi programok és a közéleti szereplés, a munka között. Csak remélni tudom, hogy gyerekeim megőrzik abbéli hitüket, hogy – az időnkénti látszat ellenére is – ők azok, akik számomra mindennél fontosabbak és előbbvalók, akik a mindennapok értelmét adják.

– Kolozsvárról Csíkszereda milyennek látszik? Mennyire élőek a csíkszeredai kapcsolatai?

– Példaértékű számomra az a pozitív átalakulás, melyen szülővárosom átesett az elmúlt nyolc évben. Az új városvezetés erőt, lendületet hozott, versenyképességet és szakmaiságot az uniós támogatásokért folyó versenyben, melyek értékes forrást jelentettek a város arcának megújulásához, annak gazdasági megerősödéséhez. Én sokszor megtapasztaltam Kolozsváron, hogy sok pénzből is lehet igénytelen, rossz minőségű munkát végezni, mi több elfogadni, átvenni. Csíkszeredai kapcsolataim nagyon is élőek, családomon, barátokon keresztül számtalan történésnek, eseménynek részese vagyok. Ugyanakkor a csíkszeredai önkormányzatban dolgozó kollégáimmal, barátaimmal nagyon sok esetben igyekszünk egymás segítségére lenni információval, jó megoldások, tapasztalatok megosztásával.

– Mi teszi Horváth Annát boldoggá? Milyen értékek fontosak számára?

– Az emberek, a környezetem elismerése, ha segíthetek, ha sikerül ellátnom a feladataimat, elérnem a kitűzött célokat, nagyon elégedetté, boldoggá tesz. A legnagyobb érték számomra a jól elvégzett munka, az elkötelezettség, az őszinte odaadás.

– Ha válthatna, ugyanezt az utat járná?

– Igen, úgy érzem, ebben a szerepben minden eddiginél jobban önmagamra találtam. Vagy inkább: ezt a munkát igazán nekem találták ki.

– Vannak dédelgetett álmai, vágyai akár szakmai téren, akár a magánéletben?

– Szakmai téren szeretném megtapasztalni a kolozsvári magyar érdekképviselet súlyának a visszaállítását a helyi és a megyei tanácsban. Magánéletemben arra vágyom, hogy megőrizhessem gyerekeim belső derűjét, harmóniáját, megtaníthassam őket elfogadni, túlvészelni az élet nehézségeit, értékelni annak mindennapi ajándékait.