A székely kóboj és a magyar irodalom

– Milyen a székely kóboj?

– A székely kóboj az az ember, akinek bérelt lova, csupasz ökle és Amerikába emigrált unokatestvére van, hiúzkölykökkel táncol, és két napig hasmenése van, ha leszáll a paripáról, hogy a szennyezett patakból oltsa szomját. Egyesek szerint egzotikus vagyok, mások szerint provinciális, amolyan tehenészfiú. De New Yorkban a pesti polgár is vidéki.

– Utóbbi könyvedben meghonosítottad a pornópredikátzió műfaját. Mit takar ez?

– Útkeresés volt. A legnagyobb nőcsábászokról azt tartják, hogy rendkívül hallgatagok. A pornóról meg az erotikáról általában az beszél, aki egyáltalán nem csinálja. Ezért hallgatok.

– Miként lettél író? Tervezted?

– Idén huszonnegyedik éve karatézom. Meg sem fordult a fejemben, hogy író legyek. Ferences papnak készültem – két hétig franciskánus szerzetesjelölt voltam a csíksomlyói kolostorban. Ennyit bírtam nő nélkül.

– Milyennek látod a jelenkori irodalmat?

– Az okosok azt mondják, hogy az igazán nagy irodalmi műveket felnőtt és gyerek egyaránt érti. A később halhatatlan művet az írók általában nem tartják nagynak. Ilyen például Az öreg halász és a tenger vagy A kis herceg. Aztán klasszikussá válik. A jelenkori világirodalomban nagy a cirkusz a Nobel-díj körül, de a díjazottak 90%-a később újra névtelen lesz. Nehéz olyan átütőt írni, mint például Yann Martel, aki még nem Nobel-díjas. Az erdélyi magyar irodalmat ehhez mérem. Megvan az a hibája, ami a magyarországira meg az egész világéra is jellemző: katedráról próbálják megmondani, mi az irodalom.

A literatúra az erdő mélyén megcsillanó, még nem kurtított női szőrszálról indul fel az egyetemi tanszékek felé, és áthalad a kocsmákban összekoccanó borospoharakon – nem fordítva. Téves, ha valaki katedráról akarja megmondani, mi a művészet. Erdélyben létezik egy generáció, amely a kommunizmust énekli. Velük szemben állnak a fiatalok, akiket manapság már legendákként emlegetnek. Ilyen például az Orbán János Dénes által vezetett Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzői csapata, melynek jómagam is tagja vagyok. Nők és a szerelem nélkül pedig meddő a literatúra, mint a szőkefalvi javasasszony. Ez az Előretolt Helyőrségnél megjelent könyvem fülszövege is: „Szeretteim! Az erdélyi poéta legyen olyan, mint a föld, amelyen él: kemény és viharálló. Ne pedig betonsilókban pöffeszkedő bélpoklos monitorgiliszta, akinek az Isten könyörületből adja a nemi ösztönt...”

– Mit és kit tartasz igazán jónak?

– A szakma nemzeti irodalmakról beszél, de számomra literatúra csak egy van. Minden nép saját nyelvét érzi a legszebbnek. Gondolat van, ami nem angol vagy magyar. Legyünk nagypályások! Nem imádom a nyelvet, amely eszköz – kifejezem vele gondolataimat. Aki nem tudja, mit akar, elkezd játszani a nyelvvel, interpretálja a szöveget, és magáért a nyelvért ír. Én a témáért írok. Van, miről mesélnem.

– Újságírókat is oktatsz. Milyen kihívás ez neked?

– Tavalyelőtt tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, sajtónyelv szemináriumot tartottam különböző évfolyamokon. Havonta egyszer utaztam Kolozsvárra, viszont egész hónapban készültem arra, hogy érdekessé tegyem az órát. 30-an végeztek, de közülük csak egy lett újságíró. A többi 29 különböző cégeknél helyezkedett el titkárnőként. Az az egy átütően írt, de pillanatnyilag Dániában káposztát szed. Csalódással töltött el... Ezután egy évig lovagoltam, erdőt jártam, horgásztam. Idén újra visszahívtak tanítani. Úgy gondolom, ha most megmarad az egyetlen ember a 30-ból, megéri. Tapasztalom: nem az a tehetség, aki lejön egy tanszékről, és osztja az észt, hanem akinek szimata van az élethez: meglátja a hétköznapiban az érdekest. Jó újságíró csak abból lesz, aki sokat olvas. Fel is írom már első órán a táblára: Ne csak írj, olvass is! Hogy vezet az kulturális rovatot, aki nincs tisztában a jelenkori irodalommal, a zenével, festészettel?

– A helyi tehetségekről hogyan vélekedsz?

– Budapestről Udvarhely felé haladva fordítottan arányos a „tehetségek” száma. Kint sok szerény emberrel találkozom. Senki nem bizonygatja zseni mivoltát. Kolozsváron már jóval több „géniusz” van, Udvarhelyen pedig már mindenki tehetség. Hogy ki zseni, arról döntsön az utókor. Várjunk még 100 évet. Emberek tündökölnek a kisváros egén, de az udvarhelyi pályán nem mennek túl. Mégsem ítélem el szülővárosomat, hiszen előbb-utóbb az erdélyi magyar kultúra fellegvárává válik – tíz év nagyvárosi élet után ezzel a titkos reménnyel költöztem haza.

– Ki számít neked értelmiséginek?

– Inkább tisztáznám, hogy ki nem az. A 30 évig katedrán alkoholizáló tanár, a betegek hálapénzén német dogokat etető orvos, a mérnökből lett polgármester, az életbiztosítást kínáló színész nem az. A szorgalmasan gyakorló, kottát ismerő, de zenei vénával nem rendelkező zenetanárnő nem az – sőt, az a pap sem, aki karácsonykor József Attilát idézi saját gondolatai helyett. Értelmiségi az, akinek hetente születik legalább egy saját gondolata. Ha ezt Udvarhely megérti, akkor az a vicces név, amit a poéták használnak, vagyis a Küküllő menti Athén, valósággá válik, és visszaüt. Egyre több értelmiségi jön ide, és ez biztató.

– Szerinted az itthoni iskolások megfelelő oktatást kapnak irodalomból?

– Idén harminc könyvbemutatót szerveztünk itthon, ahova mindössze két magyartanár jött el – mindketten írók. A többieknek Arany Jánosig tart az irodalom. Ha ezek a tanárok nem figyelnek a jelenkori szerzőkre, hogyan várjuk el a diákok részvételét? Bár a tanulók bejönnek, mert sokszor olvasottabbak tanáraiknál, és bennük nincs apátia.

– Kiket olvasol szívesen?

– Nem ragadok le egyetlen szerzőnél sem, egyforma élvezettel olvasom Cervantest és Muszka Sándort. A nyitottság nagyon fontos számomra. Névtelenül is lehet jól írni. A többi marketing kérdése…

– Mit üzensz az olvasóknak?

– Manapság sajnos többet számolnak, mint amennyit olvasnak. Ennek ellenére az internetes világ kedvez az irodalomnak. Csak az marad a pályán, aki érdekes tud lenni. Olvassunk jelenkori átütő műveket!