Magyarázat van, de mentség nincs rá: a nők elleni erőszak

Ezzel a százalékaránnyal Románia közel helyezkedik el az EU-s átlagértékhez (28%).

A bántalmazó magatartás megjelenése nem jelenti kötelező módon ennek fennmaradását, súlyosbodását. A visszaforduláshoz viszont a bántalmazónak is fel- és el kell ismernie, hogy bármi történik is, a saját cselekedeteiért ő magának kell felelősséget vállalni, és a bántalmazó magatartás nem elfogadott. Ezen meg a felismerés után változtatnia kell. A változtatási szándék megjelenésekor nagy kihívás úgy az áldozat, mint a környezet számára felismerni, hogy valódi, hiteles szándékról van szó, vagy az úgynevezett „mézeshetek” periódusára jellemző „békítő” magatartásról. Nagy segítség, ha ilyenkor a bántalmazó (is) szaksegítséghez fordul. Kevés ilyen szakszolgáltatás van az országban, ilyen Marosvásárhelyen a Kelet-európai Szaporodás-egészségtani Intézet.

– Miért marad a bántalmazott olyan sokszor a bántalmazóval?
– A bántalmazó kapcsolatban való ragadásnak számos oka van. Ezek egy része egyéni tényező. Az áldozat fél, illetve félti a saját, gyerekei, hozzátartozói életét; aggódik a megélhetési perspektívák miatt, főleg ha a lakás, a javak a társ nevén vannak, a családi jövedelem nagyban függ az elkövető jövedelmétől, de szégyellheti, hogy erőszakos kapcsolatba került – főleg, ha van, aki „már az elején megmondta” –, felelősnek érezheti magát a helyzet kialakulásáért és megpróbálja helyrehozni, magára vállalja a másik érzéseiért, cselekedeteiért is a felelősséget. Például az áldozat azt mondja, utálja, amikor párja erőszakos, de csak akkor ilyen ha iszik, amúgy kedves, figyelmes, jó ember, jó apa; „csak” a viselkedés megváltoztatását szeretnék, az erőszak leállását, de nem a börtönbejutás kockázatát.

Másik nagy befolyásoló tényező a közvetlen környezet hozzáállása: mennyire hárítja a felelősséget az áldozatra, hibáztatja vagy éppen sürgeti a tettekben, létezik-e a reális segítségnyújtás. Vannak családok, barátok, akik bátorítják az áldozatot, hogy hagyja el a bántalmazó társát, de nem fogadják be őket éjszakára (vagy csak egyre), nem adnak kölcsön pénzt, nem kísérik el stb.

Ugyanez a kérdés a szakszolgálatok léte szempontjából is. Ha van tanácsadó-, informálóközpont, van menhely, az növeli a kilépés esélyét. Sőt a gyorsabb kilépését is! Ha vannak szolgáltatások, van gyakorlati segítség (is) a megértésen és lelki támaszon túl, akkor az a tapasztalat, hogy hamarabb mernek lépni az áldozatok, amikor még enyhébbek a bántalmazási formák.

– Van-e veszélyeztetett áldozattípus? Aki mondjuk könnyebben megtalálja az ilyen társat?
– Vannak olyan jellemzők, amelyek növelik a sebezhetőséget. A kiszolgáltatottság (munkanélküliség, szegénység) tényén túl a gyermekkori bántalmazások, elhanyagolások, amelyek „otthonossá” tehetik az erőszakot; az úgynevezett kockázatos altruizmus (ha fel is ismeri a bántó magatartás jeleit, de reméli, hogy meg tudja változtatni, ha „eléggé” szereti); a feldolgozatlan előzetes párkapcsolati erőszakélmények; a „keményfiúk”, „rosszfiúk” iránti vonzódás, alacsony önbizalom, magánytól való félelem.

„a nő a felelős a családi békéért”, „a nőnek fel kell áldoznia magát a gyermekeiért és férjéért”, „az igazi családban minden körülmények között ki kell tartani a feleségnek a férje mellett” meg sok hasonló kimondott vagy ki nem mondott elvárás.

A bejelentések, feljelentések esetén szüksége van az igazságügyben dolgozóknak (első körben a rendőröknek, ügyészeknek) az események minél pontosabb és részletesebb ismeretére, minden olyan dokumentumra, ami alátámaszthatja az állításokat (törvényszéki orvostani látlelet, előzetes feljelentések jegyzőkönyve, előzetes tárgyalások, egyezségek okiratai, bírósági végzések, fenyegető üzenetek listája, SMS-ek, Facebook-bejegyzések, tanúvallomások: barátok, szomszédok, akik jelen voltak, hallották, látták az eseményeket).