Valóság és látszat tragikus összecsapása

Már az is kérdés, honnan jelenik meg Blanche, és egyáltalán mit keres húgának, Stellának az amúgy is szűkös kis lakásában. Mit akar a szépséges primadonna testvérétől, hiszen látszólag ő a sikeres, míg a másik, a maga egyszerűségében, csak úgy beleél a világba a kemény fickó hírében álló férje mellett. A különbség óriási a testvérek sorsa között is: Stella lengyel származású férjével, Stanley-vel éppen gyermeket vár. Imádják egymást, még ha egész létük a legközönségesebb formát is ölti. Blanche férjéről kiderült, hogy homoszexuális, szégyenében öngyilkos lett (a darab 1947-ben íródott, amikor a másságot még korántsem fogadta el úgy a társadalom, mint manapság), az asszony elméje ekkor kezdett bomlani, és teljesen kicsúszott a lába alól a talaj. (A labilis asszony alakját az író saját nővére ihlette, aki skizofréniás volt). Üldözi az álmokat, az élvezeteket, lejtőn van, ugyanakkor ragaszkodik ahhoz, hogy úrinőnek látsszon. Két világ csap össze, leegyszerűsítve: a valóság és a látszat. A férj, a feleség, azok barátai a mindennapi megélhetésért küzdő, földhöz ragadt embereket képviselik, míg a frissen betoppanó családtag egy elveszett álmokat kergető, már-már az őrület határán gyötrődő asszony képében zuhan a többiek nyakába.

Ellentétes jellemek

A kibékíthetetlen ellentétek az első pillanattól nyilvánvalók, és a drámaíró mesteri kézzel vezeti végig szereplőit – és nyilván közönségét – az ebből kibontakozó bonyodalmakon. Stanley, az ízig-vérig férfi hamar rájön, hogy Blanche felbukkanása még a házasságát is veszélybe sodorja. Úgy érzi, feleségének nővére mindenben hamis: fiatalabbnak akar tűnni, mint ami valójában, hazudik múltjáról, kalandjairól, gyakorlatilag semmi sem igaz, amit mutat és mond. Stanley az első, aki rájön, hogy az úrinő álarca mögött nagyon is kétes hírű öregedő nő áll, s minden, amit el akart hitetni velük, hazugság. Blanche gúnyolja a férfit, majmot csinál belőle, össze akarja ugrasztani a házaspárt – és ez részben sikerül is neki. Aztán felbukkan Mitch, az egyedülálló férfi, aki beteg anyjára vigyáz, de ezzel együtt még a szeszélyes Blanche-nak is elnézne sok mindent, ha időközben nem derülne ki a nő nem éppen szeplőtlen múltja.

Érdekes történetet olvashatunk a színház műsorfüzetében a mű születéséről: Williams A vágy villamosát egy mexikói templomban kezdte írni, azzal a meggyőződéssel, hogy meg fog halni, és ez lesz utolsó alkotása. Ugyanis hasi fájdalmait a gyomorráknak tulajdonította, de kiderült, hogy tulajdonképpen vakbélrepedése volt. Mindenesetre ebből a fájdalomból a világirodalom egyik jelentős drámája született meg.

Tom Dugdale amerikai rendező dolgozott már a kolozsvári társulattal, ismeri nem mindennapi képességeiket – gondolom, másképp nem is vágott volna bele egy ilyen darab megrendezésébe –, a szereposztás pedig telitalálatnak bizonyult. A kolozsvári társulat művészei ezúttal is emlékezetes alakításokat nyújtanak, a néző pedig elfeled mindent, amit addig látott-hallott a darabról, és katartikus élménnyel távozik a színházból.