Szabó Zsolt: A bábjáték által megtanulhattam, mit jelent a szakmai alázat

– Úgy emlékszem az egész kezdetére, mintha tegnap történt volna, pedig ennek már lassan tíz éve. Amikor eldöntöttem, hogy színész szeretnék lenni, megosztottam a tanárnővel, ő pedig egy bátorító mosollyal nyugtázta az elhatározásomat, és jelezte, hogy ahogyan eddig sok mindenkit, engem is fel fog készíteni, s barátkozzak a gondolattal, hogy csinálnunk kell egy önálló műsort. Kerestük a témát, a fókuszt, ami mentén elindulhatunk. Pár nap múlva a tanárnő a kezembe nyomott egy szövegkönyvet, tele versekkel – kérte, olvassam át őket. Az átolvasás után tulajdonképpen az egész anyag változatlanul maradt, nem volt benne semmi fölösleges, mondhatjuk úgy is: minden a helyén volt.

– Ez amolyan „derült égből villámcsapásként” ért, jött egy lehetőség, hogy kipróbálhatom magam a felvételi előkészítőn. Azt éreztem, hogy elvarázsol az a világ. Szinte ott, rögtön beleszerettem a bábszínházba.

– Egyáltalán nem, meg se fordult a fejemben. Persze ilyen téren az élet kiszámíthatatlan. Vannak helyzetek, amikor az ember találja meg a saját útját, és van, amikor fordítva történik az egész. Esetemben az utóbbi történt. A tanári állás mellett viszont a színpadi jelenléttől sem távolodtam el. Jelenleg nem kőszínházban játszom, hanem független társulatban, ezért projekt alapú előadásaink vannak. Van, amikor egy hónapban játszom három-négy előadásban, van viszont olyan is, hogy félévig egy szerepem sincs. A cél természetesen az, hogy minél több időt lehessek fent a színpadon, viszont fontos, hogy ne bármilyen áron.

– Ebben a szerepben viszont már rendezőként is látjuk leírva a neved. Ez milyen újdonságokat hozott az életedbe?

– Talán a felelősséget emelném ki, hiszen mindig van egy adott létszámú gyerekcsoport, akikkel foglalkozom, ők pedig megbíznak az értékítéletemben és a szakmaiságomban – ezzel nem lehet visszaélni! Éppen ezért mindig igyekszem megragadni az alkalmat, hogy fejlesszem, képezzem önmagam.

– Hogyan emlékszel vissza az otthoni, székelyudvarhelyi színházra és színészeire? Volt példaképed, mestered?

– Mesteremnek egyértelműen Szász-Mihálykó Mária tanárnőt tudom mondani, akire, meggyőződésem, hogy az elmúlt harminc évben több tucat ember hivatkozik így. Nagyon sok mindenkinek tartott tükröt, nagyon sok mindenki kapta meg tőle és a Vitéz Lelkek csapatától azt, amivel felvértezve útnak indulhattunk és elkezdhettük élni a saját meséinket. Sajnos vannak, akik nem akarják meglátni ezt a csodát.

– Színészi kilétem ellenére sem tudok jósként nyilatkozni, így hát csak annyit mondhatok: csinálom, ameddig tudom, ameddig látom értelmét, ameddig jól érzem magam, s mindaddig, amíg az emberek igénye a színházra is kiterjed.

– Akaratlanul is, a színházról az első gondolat, ami eszembe jut, az a maszk. Neked mi az első gondolatod, ha meghallod e fogalmat?

– Válaszomban George Bernard Shaw gondolatait hívom segítségül: „Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, mert elfelejtünk játszani.”