Nem beugró, komoly dolog: improvizációról Andrew Heflerrel

– Improvizáljunk, vagy jöjjek az előre elkészített kérdésekkel?
– Szerintem improvizáljunk. Vagy te kérdezz, amit akarsz, én pedig improvizálni fogok. Én nem tudok mást.

– De az improvizációknak is van egy kezdő lökete azért, nem? Az én kezdő löketem az, hogy miután jó néhány napja itt vagy Székelyföldön, mi a benyomásod, hogy tetszik itt nálunk?
– Most már többedszer vagyok itt, de mindig nagyon jól érzem magam. Kedvesek, melegszívűek a vendéglátóim, csak jókat tudok mindig mondani.

– De most komolyan, hagyjuk az udvariaskodást.
– Nem udvariaskodom, tényleg ezt érzem. És ez így is van. Mikor érkezünk, itt úgy fogadnak az emberek, mintha egymilliárd éve ismernénk egymást, ráadásul a zenekar egyik tagjának, Jász Andrisnak a felesége Székelyföldről származik, elmentünk hozzájuk, az nagypapájához, nagymamájához, ahol ennivalóval, innivalóval fogadtak, a nagypapa hegedült nekünk, énekeltek nekünk… Szóval csupa olyan dolog, ami nem lenne muszáj, de amitől még jobban érzi magát az ember.

– Kóstoltad a székely pálinkát is? És mi a véleményed? Őszintén.
– Az a véleményem, hogy a szilvapálinkát nagyon szeretem. Én amúgy nagyon tönkölypálinkás vagyok, de itt nem találkoztam még vele. De csodálkoztam, hogy olyan sok nyári alma van, remélem, hogy ebből is szoktak pálinkát csinálni.

– Nem mondanám.
– Nem? Pedig kéne. A nyárialma-pálinka zseniális dolog tud lenni. De a szilva úgy, ahogy van, jó.

– Mielőtt még átmennénk teljesen bulvárba: te ugye Németországban, Landstuhlban születtél, amiről nekem az jut eszembe, hogy amerikai hadsereg.
– Igen, mert ott van egy óriási katonai kórház, az apukám pedig kutató, atomfizikus volt, és ott is dolgozott.

– Gondolom, sok rendezőnek az összes haja szála égnek áll csak a kifejezés hallatán, akik azt szeretik például, ha a színészekkel előre, a legutolsó apró mozdulatig felépítik az adott karaktert.
– Ez attól függ, hogy milyen kultúrára épül az adott színház. Amerikában például a rendezői szerep nem feltétlenül egy művészi, alkotó feladatkör. Inkább egy amolyan menedzseri, a rendező meghozza a szükséges döntéseket. A színpadon, de a filmben is. Az utóbbi időben Európában is látom, hogy a rendező nem nagyon tudja instruálni a színészeket, mert nem ért ahhoz a szakmához. Nincs közös szókincse a színészekkel, nem nagyon érti, hogyan működik a dolog, mert sok egyébhez kell értenie, a fényekhez, a digitális technikához, az utómunkához. A színészet pedig más tészta, és egyre kevésbé tanítják a rendezőket, hogy ehhez is értsenek. De nem is lehet mindenhez érteni, mindent tudni.

– Nem kell disszertációt írni belőle.
– Az egy luxus. De nem azt mondom, hogy nincs értéke. Viszont megírhatod a disszertációt úgy is, hogy nem vagy az egyetemen, hanem a színpadon, vagy a színpad előtt, mellett, a kollégákkal. Az a baj, hogy az egyetemeken kiépül egy ilyen mítosz, egy bináris látásmód. Az egyetem kezd hasonlítani az egyházhoz abban, hogy meg akarja mondani, mi a jó, és mi nem. Mi a sztori, és mi nem sztori. Mi a guszta, és mi nem guszta. Ez az olyan szakmát, mint a színészet, tönkreteszi. Mert az alkotóművészetben soha nem volt helyénvaló, hogy megmondjuk, mi a jó és mi a rossz, mindig meg kell kérdőjelezni a dolgokat. Nézzük meg, hogy itt és most mi működik a legjobban, mi tükrözi a legjobban, amin most keresztülmegyünk vagy mit hoz a hagyományból olyat, amit ma tudunk használni. Ezt csak kísérletezéssel lehet elérni.

– Te nem csak egy színházi ember vagy, hanem egy zenei arc is. Sőt, van, aki úgy határoz meg, hogy annak ellenére, hogy nem születtél magyarnak, mégis a magyar kulturális élet egyik kiemelkedő alakja vagy.
– Ki mondja ezt? Ismerem ezt az embert? (nevet) Ez nagyon megtisztelő, de kétlem. Ha van is benne valami, az csak azért lehet, mert én alapjában egy alkotó ember vagyok, előadóművészettel foglalkozom úgy is, mint előadó, és úgy is, mint tréner. És felelősségemnek érzem, hogy ha tudok a színpadi világgal foglalkozni úgy is, hogy a színpadon, és úgy is, hogy előtte vagyok, akkor foglalkozzak vele, ha van rá lehetőség. Én is rengeteget tanulok belőle, de a hatását is látom. És talán ez a – remélem – gyakorlatias hozzáállás az, ami arra késztethet valakiket, hogy ilyeneket mondjanak rólam. Aktív vagyok, keresem a lehetőségeket, komolyan veszem azt, hogy megosztom ezeket a tapasztalatokat.

– A Csíki Jazzen nem csak improvizatív színházi workshopot tartottál, hanem a zenekarotokkal, a Kéknyúl Hammond Banddel is felléptél. Ez csak szórakoztatás vagy ez is komoly dolog?
– Az egyik nem zárja ki a másikat. A tökéletes művészet szerintem az, ami sok érzelmi szintet megérint. Bár én angolul írok dalokat, és tudatában vagyok annak, hogy a szövegeimmel ezért nem tudok mindenkire hatni, de remélem, hogy átmegy más, az energia, a dinamika, a hevesség. Ha bármivel hatást tudunk elérni a közönségben, az egy komoly dolog.