Maradt idegenként az idegenben

– Az utóbbi időben Marosvásárhelyen jelenteti meg köteteit, ezért az a hír is elterjedt önről, hogy hazatelepedett, holott csak látogatóba szokott hazajárni. Megfordult a fejében egyáltalán, hogy hazatelepedjen?
– Bizonyára ismeri azt a mondást, hogy „törököt fogtam, de nem ereszt”. Én egyetlen másodpercig sem éreztem otthon magamat Pesten. Lehet, hogy hihetetlen, de ha kikerülök a megszokott utcákból, úgy el tudok tévedni, hogy azt sem tudom, hol is vagyok. Turistaként biztosan szép lehet, de nekem ez az életben maradás helye volt, amikor ide telepedtem. 1989 decemberében, azokban a napokban, amikor még itt-ott lövöldöztek Bukarestben, Domokos Géza, Szász János azt mondták, hogy lesz újra magyar adás, szükség van rám, aztán este a Dorobanți szállóban találkoztam Boros Zoltánnal, Simonffy Katival, s rájöttem, hogy ők a hitelesek, nekik kell csinálni, míg őket félredobta a diktatúra, én hozzájuk képest luxuskörülmények között éltem az életemet… De nemcsak ez döntött. Családom volt, végre gyermekem is, én jöttem volna haza, Marosvásárhelyre, de ők nem, s miként kényszeríthettem volna bele őket az akkor még bizonytalan létbe? Maradtam, idegenként az idegenben.

– Marosvásárhely szerelmeseként úgy tud mesélni a városról, hogy az is képes belefeledkezni ezekbe a történetekbe, aki töviről hegyire ismeri, de az is, aki soha nem járt itt. Honnan, hol találkozik ezekkel a történetekkel, amelyeket aztán a saját, „váriattilás” stílusában ad vissza?
– Gyermekkoromban imádtam az öregek meséit. Valahányszor együtt csatangoltunk, Vass nagyapám mindenről mesélt valamit. A Ligetről, amelyet ő Elba-szigetnek nevezett. A várfal Klastrom utca felőli hullámvonaláról, amitől állítólag a törökök tengeribetegséget kaptak, és abbahagyták az ostromot. A Trébelyről, hogy szász dialektusban a traube a szőlő törekét jelenti, a törköly alapanyagát hívták trauberj-nek. Ma is pontosan tudom, hol volt a város vámja, még áll az állomással szemben a vámház, rajta a város régi címere, s ha a Kálváriáról ereszkedünk a Hosszú utcába, a sarkon ott is áll még, bár kevesen tudják, hogy gyermekkoromban még mázsálták a szekereket a Maros mellett a Bodor-hídjánál is. Vári nagyapám is sokat mesélt, Isonzó és Piávé szerintem a Külsőkutas utca környékén lehetett, s fiatal íróként is jobban szerettem az öreg írók társaságát, mint másokét. Szerettem hallgatni Kemény Jánost, Horváth Pista bácsival heteket töltöttem Magyarózdon, talán éveket tenne ki, amennyit Bözödi Györggyel beszélgettünk. De hát ez nem névsorolvasás…

– Azt mondta egyszer, hogy nem a természet csodáit követi figyelemmel, hanem a mindennapi életét befolyásoló embereket. Kik ezek az emberek, hol találkozik velük, hogyan lép velük kapcsolatba? Miért fontosak?
– Ezt a kérdést múlt időben kellett volna megfogalmaznia. Ma szinte nincsenek kapcsolataim, kerülöm a zászlóval hadonászókat, félek attól az újfajta, mindent nemzeti jelzővel fertőző pestistől, ami láthatóan elhatalmasodik a társadalomban. Egyre gyakrabban gondolok az Erdélyi Nagyfejedelemség utolsó Országgyűlésére, ahol a románoknak és szászoknak szinte kétharmados többségük volt, s ahol a románok Erdély és a Részek kantonosítását akarták, svájci mintára román, magyar, szász kantonokat, független Erdélyt, vagy viszonylagos önállóságot a császártól, de egyetlen magyar képviselő sem vett részt azokon az utolsó üléseken. Ők már az Unió, a deáki tett lázában égtek. De arról már nincs kivel beszélni, mi lett volna, ha.