Lent és fent, akkor és most: Lenny Kravitz kolozsvári koncertjéről

Szomorú, szinte fájóan kellemetlen májusi időjárás a csontjaidba szúró széllöketekkel, és egy szürke hétfő – hétfő! – este: ki a fenének van kedve ilyenkor rockkoncertre menni? Na persze annak, aki előzőleg kifizetett már legkevesebb 80 eurót (de akár 150-et is) egy ilyen élményért, az otthon biztosan nem fog maradni. Ha mást nem, hát legalább néhány fotót, egy-két perc videót felnyom a netre (Facebookra, Instagramra), hogy legalább mások legyenek irigyek.

Sokáig úgy tűnt, ennél a szintnél nem is jut majd tovább az összejövetel, de aztán kiderült, hogy Lenny Kravitzot nem abból a fából faragták, hogy ezt csak úgy elfogadja. De erről picit később. Egyelőre ott tartunk, hogy az álmos, szürke arcok este kilencre megtöltötték ugyan a lelátókat és a küzdőteret, de jelen nem igazán voltak, inkább a gyenge fotóikra érkező lájkokkal foglalkoztak. Persze nincs ez másképp manapság máshol sem, tavaly júniusban Budapesten is a feltartott sokezer okostelefonnak nyitotta meg a We Can Get It All Togetherrel ugyanezt a showt Lenny (néztem róla egy Youtube-videót).

Mert azért legyünk őszinték: nem egészen tudja az ember, mire számítson előtte. Igen, ott van a történelmi előzmény, ennek az embernek a több évtizedes zenei karrierje, amelynek során egy csomó slágert indított a világsiker felé, s amelynek dallamai annyira beleivódtak már a kollektív kulturális szövetbe, hogy az ember csak most veszi észre útban Kolozsvár felé, a négyórás autóúton végig őt hallgatva, hogy: jé, ez is Lenny Kravitz?

Mindez azonban olyan zenei burokban, ami néha a szöveges üzenet szöges ellentéte, komoly szöveghez könnyed ritmusok, mint a Mr Cab Driver, amelynek már szinte játékos, bulis a dallama, miközben micsoda hadüzenet ez a bőrszín alapján előítéleteket gyártók számára.

Amerikai témák, színtisztán amerikai inspirációk: könnyen be lehet azonosítani néha a Led Zeppelint, néha a Jackson 5-t, de olyan is van, amikor az ember már-már egy gospeles istentiszteleten érzi magát. Meg is ágyaz ennek Lenny, mikor terjeszteni kezdi az igét, elmondja, hogy mi az igazán fontos az életben: az idő. Hogy lehet pénzünk, lehet vagyonunk, de amit nem lehet megváltani, az az idő, az időt kell a legjobban értékeljük, és csakis tőlünk függ, hogy mit kezdünk vele.

Na igen: mert az élet ugyebár csakis egyéni döntéseink egyéni következményeinek halmaza, főleg pénz nélkül, de az itt összegyűlt volt szakadt rockerek, akik most különösebb nehézség nélkül le tudták tenni a belépő árát az asztalra (na jó, bankkártyájukról az interneten átutalták), mintha egyetértenének vele. Az idő – valahol itt ötven és hatvan közt, mint maga Lenny is – már sokkal fontosabb lehet valóban, amúgy sem kell már összeblattolni a tízlejes sör árát a büfénél, a 23 lejes koktélt pedig meg lehet venni úgy is, hogy kiadunk néhány adatot egy ügynöknek, aki cserébe ad egy értékjegyet. Én legalábbis így tettem.

Na mindegy, ne legyünk cinikusak, térjél vissza Lenny te is a szerelemhez, az jobban áll neked, a csajok is mintha inkább erre várnának. Ezek az érzelemdús balladák felülmúlhatatlanok, I belong to you, Stillnes of heart, Can`t get you off my heart, Here to love, fürödhetünk az érzelmekben, az elmúlt vagy meg sem valósult szerelmek nosztalgiájában. Lassan a közönség kezd lélekben is megérkezni, éjjel 11 felé járunk, kevesebben facebookoznak már amúgy is. Az ismerős dallamok közé néha befér egy-egy újabb nóta, elvégre a 2018-as album, a Raise Vibrations promóciós turnéján vagyunk, kik az igazi szörnyek (Who Really Are The Monsters), teszi fel a kérdést Lenny, s jól a fülünkbe is mantrázza az aktuálpolitikai üzenetet: a háború nem ér véget addig, amíg továbbra is dobáljuk a bombákat. Mi itt Erdélyben persze nem úgy dobunk bombákat, mint az amerikaiak, de azért dobálóznak itt is mindenféle egyéb bombákkal, zajlanak itt másféle háborúk. Vagy ott van az új album abszolút slágere, a Low, jelezve, hogy az érzelmes időszaknak vége, ércesedik mostanában Lenny hangja, s a koncert is megállíthatatlanul tart a zúzósabb rész felé,

az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes évek, Kalifornia és New York, romantika és keménylegénység, klasszikus és friss, inspirált és eredeti, lágy és kemény: ő maga egy hatalmas kontraszt, ahogy ott áll és táncol bőrszerkójában, a farzsebéből kilógó színes kendővel, a védjegyévé vált napszemüvegében és rasztájával, mögötte színes, tökéletes zenekarával (a basszusgitárnál az istennővel, ahogy Lenny bemutatta).

Mire ide eljutottunk, már mindenki hívő lett, eszébe jutott harminc évvel ezelőtti önmaga, mi az hogy eszébe jutott, újra a harminc évvel ezelőtti énjévé vált. Könnyű volt hát feljutni a csúcspontra, az Are you gonna go my way-re nem nehéz igennel válaszolni, igen, Lenny, a szeretet a legfontosabb, kár, hogy ezt oly gyakran elfelejtjük, hogy néha eszünkbe se jut. Mire előkerül a V-profilú gitár, mindenki meg van győződve róla, hogy egy új forradalomra van szükség, a szeretet forradalmára.

Jut még azért sláger a Go my way/Love revolution energikus riffjei utánra is, meg az igazi meglepetés is hátravan: Lenny leszáll a színpadról, be a közönség közé, a Let love rule negyedórás koncertverziója alatt van idő végigjárni a csarnokot, még a lelátóra is felmászik. Nem csalás, nem ámítás, a saját bőrét viszi vásárra, hogy az a fajta idealizmus, amire pályáját feltette, igazi, élő és tapintható, a szeretet működik. Nincs szüksége tűzijátékra, dübörgésre, ez a szikra emberi, ez a zene valódi.

Isten veled, Lenny, várunk vissza.