Kollokvium – véget ért a színházak seregszemléje

Mindannak ellenére, hogy a zene közben kiváló!” – írja Máthé Barbara az előadásról.

Egy olyan helyen, ahol az emberek sose tudták, hogy mit kezdjenek a szabadságukkal. Vajon képesek leszünk változtatni, vagy megelégszünk azzal az életformával, amit az ősök felépítettek számunkra?” – teszi fel a kérdést a darab után a hallgató is.

– a hiányzó töltetet a háttérvetítés, például Bertolucci filmkockái igyekeznek pótolni. Hogy mi a két médium viszonya egymással, csak néhány bedobált mondat sejteti, akárcsak azt, hogy mi is a nézők szerepe ebben a lázadásban. A fal proszcénium és nézőtér közt örök és lebonthatatlan – válaszolják meg saját kérdésük, és nem hagynak hozzászólási lehetőséget. Értem, hogy erről is szól az elnyomás: úgy teszünk, mintha szabadságot kínálnánk fel, közben fulladjatok bele a saját elfojtott vágyaitokba. A színházat és a forradalmat csinálni kell, és ehhez mi, nézők szívesen csatlakoztunk volna, ha a párbeszéd nem marad egyoldalú”.

A kezdeti statikus, kiállok-és-elmondom játékstílus kedvező a német nyelvet nem értők számára, a felirat viszonylag könnyen követhető. A negyedik képtől azonban a tempó megváltozik, egyre gyakrabban pördül a színpadon felállított fehér kocka, ami az előadás látványvilágának középpontja, és egyre abszurdabb és abszurdabb történetekkel kerülünk szembe. Magunk se értjük, hogy ezt komolyan gondolhatja bárki is, viszont ebben a nyakatekert világban, ahol élünk, talán még olyan képtelenségek is megtörténhetnek, mint a hatodik jelenetben. És mi van a hatodik jelenet után? A végtelen, vagy a semmi.” – írja Cseke Tamás.

„Az előadás, ahogyan az egyik néző fogalmazott az azt követő témafeldolgozó beszélgetésen, „korképpé” vált, megmutatta, hogy milyen jellemzői lehetnek a fiatalok párkapcsolatainak, milyenek a több éves házasságoknak, de ez a kép általános, felszínes maradt. Szükségem lett volna arra, hogy érezzem azokat az összetett, mélyen fájdalmas és magasra felemelkedő egyéni viszonyulásokat, sorsokat, amelyek a való életben megmutatkoznak. Örültem volna, ha azok az árnyalt és személyes történetek jelennek meg, amelyek a közösséggel készült interjúkból születhetnek, így azonban épp a műfaji sajátosságok hiányoznak, amelyek az előadást közösségi színházzá tennék. Ilyen módon nem váltak felfedezhetővé a helyiek történetei, az, hogy ebben a munkában nekik is szerves részük volt”.

A tükör, ami elsőre leválasztott a játéktérről, éppen így vont be, mintegy észrevétlenül a játékba” – írja György Alida a bemutatott előadásról.