
Szabó János. Még soha nem volt egyéni tárlata, nyugdíjasként talán lesz rá ideje
Fotó: Barabás Ákos
Szikár, kemény vonásai, barázdált arca láttán az jut eszembe, hogy mintázni való. De ez az ő szakterülete. Neki köszönheti Székelyudvarhely egyebek közt Benedek Eleket, Tamási Áront és a Vasszékelyt, persze művészi kivitelben. Szabó János szobrász árvátfalvi műtermében zord körülmények uralkodnak, ezért a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola Petőfi utcai épületében beszélgettünk, ahova friss nyugdíjasként még visszajár tanítani.
2018. január 22., 17:162018. január 22., 17:16
2018. május 08., 14:052018. május 08., 14:05
– Miért ezt a hivatást választotta?
– Rajztanárom fedezte fel, hogy jól működik a kezem, ő javasolta szüleimnek, hogy adjanak Marosvásárhelyre. Utána Jászvásárra mentem, a tanárképzőbe, de vonal alatt elvágtak. Az egy év kényszerű otthon tartózkodás alatt egy frissen végzett szobrász művészkörébe jártam, ahol mintázgattunk, segédkeztem pályaművek elkészítésénél, műterme felépítésében, mondhatni átképeztem magam szobrásznövendéknek, és Kolozsvárra mentem. Az utolsó magyar évfolyamok között voltunk. Kós András, Kós Károly fia volt a mentorom.
– Szászrégenben nevelkedett, de több időt, négy évtizedet töltött Udvarhelyen. Mi hozta ide, és mi marasztalta itt?
– A család révén kerültem ide, amikor 1976-ban végeztem Kolozsváron. Úton volt az első baba, ezért a fészekhez közel kellett húzódni. Dévát választottam, de végül visszamondtam. A csíkszeredai múzeumnál is megüresedett egy hely, ahova mehettem volna. Akkor már létezett a művészeti iskola alsó tagozata, de nem fogadtak ide tanárnak, amiért szobrász voltam. Így kerültem az 1-es líceumhoz műszakirajz-tanárnak, majd a régi pionírházban és párhuzamosan Abásfalván tanítottam. 1990-től újrarendeződtek a dolgok, felélesztették a művészeti iskolát, ahova végleges kinevezést kaptam. Elindult az új generáció képzése, amelyet csak fokozatosan lehetett kiépíteni, gimnáziumi szintre kellett fejlődni, de nem volt, aki tanítson, a képzőművészek nem vállalták. Kezdetben én tanítottam a rajzot, festészetet, grafikát is. A művészettörténet volt a vesszőparipám. Vallom, hogy ha valaki művészember akar lenni, legalább jó középszinten ismerje az összefüggéseket.
Fotó: Barabás Ákos
– Hogy jutott így ideje a művészi kiteljesedésre?
– Mindig akadt valami visszatartó, fékező erő, amely hivatásos szobrászként másik státusba emelt át. Egyrészt a megélhetés miatt nem tudtam visszamondani a tanári állást, másfelől meg ott volt a család. Arra sem volt idő, hogy műtermet rendezzek be, vagy hogy valahova behelyezzem magam. A mindennapi apróságok időrablók egy művész számára, még ha hasznos dologgal, esetemben tanítással foglalkozik is. A felkérések is épp emiatt későn kezdtek jönni, olyan 2000 körül.
– Melyik volt az első alkotása?
– Nem saját nevem alatt futott: egy jobbágytelki, életnagyságú, oltárdíszítő feszület volt, amelyet kezdő tanárként egy diákommal közösen hoztunk létre, a portré az enyém volt, a korpuszt kinagyoltam neki.
– Kit tart mesterének?
– Befolyásolt a Kós-féle formavilág, csak én dekoratívabb, egyszerűsített, absztraktabb vagyok egy fokkal. Témaválasztásban inkább a klasszikus felé hajlok, mintsem a modern szobrászat valamelyik ágazatához, mesteréhez. Sokszor merítek görög-római mitológiából. De akármit meg tudok oldani, bármilyen technikát tudok utánozni, legyen az kő- vagy fafaragás, fémöntés.
Fotó: Barabás Ákos
– Melyik a kedvenc anyagja, témája?
– Mindegyik. Fába, kőbe is van vésve munkám. Mintázni, faragni egyaránt szeretek. A témaválasztás nagyban függ attól, hogy milyen anyagban kivitelezhető, melyikkel lehet legbeszédesebben körbejárni, mert a fa egyet visel el, a bronz mást. A bronzöntés más mintázást kíván, mint a kőbe vésés, más a felület-forma viszony, a vonalvezetés. És vannak dolgok, amelyeket csak fában lehet megfogalmazni. Végső soron bármiből lehet alkotás, legyen az fiktív vagy tárgyi konkrétum. Ahogy a hordozó formát, úgy a témaválasztást illetően is vannak kategóriák: világi vagy vallásos, és ezeknek a megfogalmazási lehetőségei. Egy másik felosztás a méretre vonatkozik, és hogy hova kerül: belső térbe, egy bútordarabra vagy kültérbe. Utóbbi esetben gyakran hallani a monumentális alkotás kifejezést, csakhogy sokszor rosszul használják, mert attól, hogy nagy, még nem biztos, hogy monumentális. Valójában ez egy esztétikai kategória, valami, ami lenyűgöző, fenséges, de nem mérete, hanem hatása révén.
A Vasszékely
Fotó: Barabás Ákos
– Ez lenne a nyers-ösztönös teremtő erő megnyilvánulása?
– Igen, ezt birtokolni kell. Meg is lehet tanulni bizonyos dolgokat, vagy ránevelni magunkat, de
pontosan azért, mert nem érzi, nem birtokolja a meg nem értett, de vérből jövő megoldásokat, amelyekkel egy nagy felületet meg tud tölteni. Minden alkotó szobrászban benne kell lennie, hogy tud-e vagy nem ilyen műben gondolkodni, témát kivitelezni, és meg tudja-e tölteni lényegi elemekkel, hogy valóban lenyűgöző legyen és kétségbeejtően jó, mert így kell hatnia egy térszobornak.
– Tudna ellenpéldát mondani?
– Igen, a II. Rákóczi Ferenc utca végére nem Román Viktor legsikerültebb, legmonumentálisabb munkáját tették ki. A rusztikus elemekből építkező, kiszínezett kerámiái kis méretben nagyon szépek, érzelemdúsak, míg felnagyítva ugyanez pocsék, felhígult, és odalett a lényeg. Amikor bronzba öntöttem az első portrét, magam is szemben álltam a kérdéssel, hogy miként töltöm meg a nagy felületet, de szerencsére nem okozott nehézséget, hogy dimenziót váltottam.
– Hol találhatók ma az alkotásai? Nyomon követi a sorsukat?
– Legelső köztéri alkotásom Varságon van, egy ’14-es háborús emlékmű, egy turul. Azelőtt faragtam még egy másfél méter magas, rózsafüzéres Mária-faszobrot, amely Sikaszóba került volna a kápolnába, de nem tetszett a plébánosnak, mert az elvárt német női tipológia helyett én inkább idevaló, mongoloid magyar menyecskét „máriásítottam”, így rendelt egy csíki Madonnát, és az enyémet egy segesvári eklézsiának ajándékozta. Csíkszeredában van még Ágoston lángoló szíve, Bögözben, Szentmártonban egy-egy emlékplakettem, Felsőboldogfalván egy Fülöp Áron-büszt (mellszobor), Barcson, az ottani városházán, illetve a kaposvári szépművészeti múzeumban pedig egy-egy kisplasztikám.
Benedek Elek szobra. „Földbe döngölve”
Fotó: Barabás Ákos
Udvarhelyen az első felkérés a Benedek Elek-szoborra volt, amelyet fájlalok, mert most, hogy átrendezték a tanítóképző előtti teret, frontális beállításból áttették oldalra, egy alacsonyabb posztamensre (szobortartó), és így olyan, mintha földbe döngölték volna. A Tamási-szobromnál is, amelyet egyébként a legsikerültebbnek tartok, van egy hasonló hiba, hiába terveztem meg méretre a posztamenst, az aljat feltöltötték kaviccsal, és így kisebb lett. És hogy néz ki Márton Áron püspök letéve ilyen alacsonyra?! Az én kezem munkája még a Vasszékely, két variációm volt a témára, egy geometriális obeliszkszerű és az eredeti faszobor rekonstrukciója. Találtam is egy eredeti felvételt az avatásról, katonai parádéval, pödört bajszú bakákkal, a zászlókkal kidíszített, esőtől védő pagodával. A lépcső magasságából kiindulva következtettem ki, hogy mekkora lehetett. Megnyertem a pályázatot, de abba nem mentek bele, hogy az eredeti állapotot megidézve fából legyen és vaspikkellyel teleszegecselve, melyeket azért árultak hajdan, hogy a hadiözvegyeknek és -árváknak segélyalapot biztosítsanak.
Az eredeti Vasszékely
Ezért okafogyottá vált a pagoda is, amit nem is hiányolok, mert nekem a borvízkutakat juttatta eszembe, és teret nyert az én enyhe dekoratív, összefoglaló, lényegtelen, apró részleteket eltörlő, de mégis a lényeget tartalmazó felületi formajátékom. Ezek mellett van még három plakettem, a Petőfi, Kossuth és Bălcescu utcák névadóiról. Egyéni kiállításom nem volt soha, nem tudtam annyi anyagot megtartani magamnak, elkallódtak menet közben, de olyan is volt, hogy ellopták… Egyszer az egyik neves, már nem élő festőművésznél fedeztem fel azt a szőlőt tartó, almafaágba belefaragott figurát… Fogtam, magamhoz vettem, és ma egy szentendrei magángyűjtő tulajdonában van.
– Milyen a jó művész?
– A maximumra kell törekednie, leglegben fogalmaznia. A legfontosabb a kommunikáció. Kell legyen mondanivalója és késztetése, hogy megossza másokkal. Nekünk az a kötelességünk, hogy amit el akarunk mondani, a mi kultúrszintünkön, nem leereszkedve, minél gazdagabban el tudjuk mondani, hogy akik velünk vagy utánunk kocognak, meg tudjanak érteni, és kapjanak is tőlünk valamit. Hogy aztán mennyire válik iskolapéldává, iránymutatóvá, mennyire lesz felkapott, elfogadott, igazolt, az nem rajtunk múlik, azt majd a jövő generáció dönti el.
Fotó: Barabás Ákos
– Van olyan tanítványa, akire különösen büszke?
– Nem mindből lett képzőművész, de minden évfolyamon van egy-kettő, aki azzá vált, vagy művészetközelben mozog. Berze Imre vagy a művészettörténész Vécsei Hunor.
– Most, hogy már csak keveset tanít, mivel fogja tölteni a felszabadult időt? Mocorog az alkotókedv, foglalkoztatja valami, ami megvalósításra vár?
– Ami elmaradt a tanítás miatt, bepótolni nem lehet, de vannak terveim. Öntésre vár a Minotaurusz-téma, meg akarom faragni fából és kőből is Mária találkozását Erzsébettel, ami egy visszatérő motívum nálam, megfogott az üdvözlésük, ahogyan megérintik egymást, egy sorsúvá válva. A Kentaur is visszatérő figurám. Foglalkoztat a nagy mesterek témaköre, a Pieta, és hátravan még az egyéni kiállítás. De csak ha jól tudom tálalni, különben nem vágok bele. Gyorsan eltelt ez a negyvenegy esztendő, de ha belegondolok, nem alakítanám másképp az életemet, még akkor sem, ha ezzel a fejjel lehetnék huszonöt éves.
Szabó János
Szobrász, Szászrégenben született 1952. április 5-én. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1976-ban. Azóta Székelyudvarhelyen él, a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskolából ment nyugdíjba 2017-ben. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója.
Mit jelent ma a haza, az anyanyelv vagy a teremtés rendje? Egy könyvbemutatóhoz kapcsolódó beszélgetésen nemcsak fogalmakat értelmeztek újra, hanem azt is, hogyan lehet túlélni – szellemileg és emberileg – a 21. század zajában.
Volt idő, amikor a szegények ették, és volt, amikor bölcsek tanítottak róla – ma pedig újra felfedezzük, hogy a lencse nemcsak böjti kényszermegoldás, hanem az egyik legsokoldalúbb alapanyag a konyhában.
Ebben a fogásban a darált hús nem csupán alapanyag, hanem egy puha „takaró”, ami magában rejti a fokhagymán megfuttatott padlizsánkockákat.
Székelyudvarhely belvárosában március 15. alkalmából már másodjára hívták „időutazásra” az ünneplőket.
Festmények, fotogramok, cianotípiák és lírai csendéletek: a Ceglédi Alkotók Egyesületének képzőművészei mutatkoznak be Csíkszeredában. A kiállítás nemcsak műveket hozott, hanem történeteket a tehetséggondozásról, közösségről és alkotói sorsokról is.
Vajon mennyire tudatosul bennünk, hogy mi van a tányérunkon, amikor nekifogunk egy étkezésnek? Jobb esetben felismerjük az alapanyagokat az ételben – de tudjuk, hogy honnan érkeztek, milyen utat jártak be, amíg a tányérunkra kerültek?
Március 15. alkalmából ünnepi díszbe öltöztek Székelyudvarhely buszai: kokárdák, valamint az 1848–49-es forradalom hőseitől származó idézetek kísérik az utasokat, így a mindennapi utazás is az emlékezés részévé válik.
A kockasajtot főleg szendvicsekhez fogyasztjuk, de az unalmas rántott húsból is mennyei ételt varázsolhatunk a felhasználásával.
Sorozatunkban – továbbra is a csendéleteknél maradva – ezúttal egy különös darabra esett a választásunk: T. Szűcs Ilona metaforikus festészete a szürrealizmus és a metafizikus eszköztárát alkalmazza.
Száz évvel ezelőtt indultak el a székely írók Benedek Elek és Tamási Áron vezetésével, hogy derűt vigyenek és a székely irodalom sajátosságait megmutassák nemzettársaiknak. Ma egy másik csoport teszi ugyanezt – remélhetőleg, több szerencsével.
szóljon hozzá!