Csernobil, ahogy a túlélők emlékeznek rá

Merthogy a 2015-ös irodalmi Nobel-díjat elnyerő írónő nem tett mást, mint túlélőket szólaltatott meg, akiknek történeteit monológok formájában tárja az olvasó elé. Könyvében megszólalnak úgy az egyszerű földművesek, mint a magas beosztású párttitkárok, tudósok, értelmiségiek, vagy éppen a rendkívüli helyzet miatti „hadkötelesek”, akiket hazafias munkára rendelt be a szovjet állam a sugárfertőzött területekre.

A könyv révén betekintést kapunk a kitelepített zónák illegális lakóinak emlékeibe, illetve motivációikba, hogy miért költöztek vissza a sugárfertőzött területekre. De elolvashatjuk azoknak a katonáknak a visszaemlékezéseit, akiket azért küldtek Csernobil környékére, hogy legyalulják a szennyezett talajt, megsemmisítsék a sugárzást kapott termést, vagy éppen leöljék a szintén sugárfertőzött állatokat.

Sok közös elem is visszaköszön ezekben a történetekben, mint például az, hogy az emberek literszámra vedelték a vodkát és minden elképzelhető alkoholtartalmú italt, annak reményében, hogy az mérsékli a sugárzás elkerülhetetlen következményeit. Emellett visszatérő és közös emlékek azok, amikben elmondják, hogy mekkora, példátlanul nagy termés volt az atomkatasztrófát követő időkben, amiknek a fogyasztásától a legnagyobb szigorral tiltották el az embereket, akik persze a szükség miatt magasról tettek ezekre az előírásokra…

Olyan emberek történetei ezek, akik teljesen gyanútlanul, a tudatlanság ködében tapasztaltak meg egy háborúhoz hasonló világégést és semmilyen beleszólásuk nem volt a dolgok alakulásába, hanem elszenvedői voltak a történéseknek.

Részletek a könyvből

„Nem nagyon féltünk ettől a sugárzástól… Ha nem látjuk, nem tudunk semmit, akkor talán félünk, de miután megnéztük, már nem volt olyan rémes… Milyen sugárzás lehet bent a házban? Az üveg mögött? Az ajtó mögött? Ekkora csudát! Keresse meg az ember a sugárzást az erdőben, a földeken… Lelakatolták a kutakat. »Piszkos« a víz… Hogy lenne már piszkos, amikor olyan szép tiszta!” (Zinaida Jeudakimauna Kavalenka, a zóna illegális lakója)

„Voltak nálunk politikai tisztek, tartottak politikai előadásokat. Azt mondták nekünk, hogy győznünk kell. Kit kell legyőznünk? Az atomot? A fizikát? A kozmoszt?… Cselekvési tér kell ahhoz, hogy »kifejezésre juthasson a bátorság és a hősiesség.« Kitűzhessék a zászlót… Pár nappal a katasztrófa után már ott lobogott a vörös zászló a 4-es reaktor fölött. Lángolt. Néhány hónap alatt elemésztette az erős sugárzás. Újat tűztek ki. Aztán megint újat…” (Arkagyij Filin likvidátor)

„Amikor fölrobbant a reaktor, még élt a mama, velünk volt az édesanyám, aki azt hajtogatta: »A legszörnyűbbet már túléltük együtt, fiacskám. Túléltük a blokádot. Annál szörnyűbb nem lehet semmi.« Így gondolta… Háborúra készültünk, atomháborúra…Úgy akartunk elrejtőzni az atom elől, mintha lövedékek szilánkjai fenyegetnének. Pedig ott van mindenütt…A kenyérben, a sóban…Sugárzást lélegzünk be, sugárzást eszünk…” (Mikalaj Proharavics Zsarkov tanár)