A viszony vége. Tükröt tart elénk a kultikus sorozat

Majdnem pontfix háromszáz karakter, s pontot tudtam tenni a bevezetőm végére, ami nagy dolog, mert egyébként egy annyira gazdagon felépített, sztorikkal, érzelmekkel és fordulatokkal átszőtt folytatásos filmről (de rég nem hallottam ezt a kifejezést) van szó, hogy nehéz megfogni egy rövid kopfban, miről is van szó. Így ezzel nem is akartam próbálkozni.

De azért itt most az elején még tegyünk egy kíséretet: adott egy nagyszájú, göndörhajú (és talán jóképű, de ezt a csajok kellene megmondják) New York-i pali, akinek van egy nagyszájú, de gyönyörű felesége. Tanár a drága, s írt egy könyvet, ami senkit sem érdekel, sínylődik szegény, elismerési vágyban fuldoklik, de azért alapvetően azt gondolná az ember, hogy boldog: feleségével szeretik egymást, van négy szép gyermekük, s bár nagyképű és sznob anyósa-apósa sokat tesz azért, hogy nyomorultul érezze magát – az após ráadásul sikeres író –, mégis azt gondolná az ember, hogy az élet ugyan nem könnyű, viszont nehéz, de alapjában véve ennek a palinak boldognak kellene lennie. Nem az, és ennek következtében – vagy erre ráfogva – összeszűri a levet egy nagyszájú, de gyönyörű pincérnővel a tengerparti Montauk (reális helyszín!) városában, ahol a feleség szülei egy óriási villában sínylődnek, kiélvezve a sikeres íróságból következő néhánymillió dolláros vagyonkájukat.

Ez az induló kerettörténet, amely öt évadon keresztül a képernyőkhöz szögezte a sorozat feltehetően nem túl számos, de minden bizonnyal hűséges rajongótáborát. Kusza és mocsok egy sztori, amelyben a szereplők néha hihetetlen kegyetlenséggel bánnak egymással, hogy aztán mégis hatalmas szeretettel ragaszkodjanak egymáshoz. Olyan, mint amilyen az élet lehet – vagy amilyennek a forgatókönyvírók az igazi életet képzelhetik. És micsoda forgatókönyv! Van benne félrelépés, válás, hatalmas drámák, meglepő fordulatok, baleset, halál, gyilkosság. Nagyon élesen és hitelesen megrajzolt és megformált karakterek, amelyek éppen hétköznapiságukkal ragadnak meg, s lesznek szerethetők. Sok-sok, generációkon átívelő szenvedés. És a végén… Hát, azt nem árulom el.

Annyi bizonyos: a gazdag történeti szövetben majdnem biztos, hogy találsz kapcsolódási pontot a sztorihoz, amely egy adott pillanatban tudományos-fantasztikus magasságokat ostromol, amikor az alapjában a jelenkorban zajló történet egy síkját a jövőbe helyezi: megnézhetjük azt is, hogy napjaink felnőttjei, a mai harmincasok-negyvenesek generációjának elcseszései miként befolyásolhatják gyerekeik életét. Betekintést nyerhetünk a 2050-es évek klímaproblémáktól sújtott életébe, ahol a tengerparti Montauk városát elnyeléssel fenyegeti a víz, s egykori gazdag eleganciája már a múlté. S mily meglepő, itt találkozunk nagyszájú, félrelépő, boldogságában is boldogtalan főhősünkkel, aki (majdnem) az összes jelenkori szereplőt túlélve mondogathatja életbölcsességeit a zaklatott utókornak.

Bevállalva eközben mindenféle rizikót, tönkretéve saját és családunk életét, életük végéig és azon túlnyúló traumákat okozva gyerekeink számára? A főhős szempontjából nézve talán ezek lehetnek a felmerülő legfontosabb kérdések, de A viszony azért sokkal több ennél. A készítők nem csak egyetlen narratívát építettek, minden részben több szereplő szempontjából is átlátjuk a történéseket, átéljük az állandó kétségek között sínylődő, megalázott feleség fájdalmait, a szuperérzékeny, egy gyerekét korábban elvesztő, családelhagyó szerető neurózisát, a családba belépő vagy azzal valamilyen fontosabb kapcsolatba kerülő megannyi további karakter gondolatvilágát. Egy adott pillanatban azt is lehet gondolni, hogy párhuzamos valóságok futnak egymás mellett, hisz néha nem csak a perspektívák, hanem a tények is különböznek – legalábbis azok a dolgok, amelyeket tényeknek hinnénk, hisz, akárcsak az életben, előfordul, hogy néha a tények is interpretáció alanyai. Láthatjuk, hogy a saját magunkról alkotott kép mennyire kedvezőbb, mint ahogy mások látnak minket. Ahogy telnek-múlnak az évadok, sűrűsödnek a történések, ezek a narratívák végül szépen egymásba fonódnak, a párhuzamosságok megszűnnek, ahogy megérkezik az újabb idősík. A kollektív memória végül egységes lesz, még ha nem is tényszerű vagy akár igazságos.

De vajon tud-e válaszolni főhősünk azokra a fontos kérdésekre? A szereplők az utolsó évadban már nem csaponganak és nem gyűlölködnek annyit, több a töprengés és a nagy, súlyos mondat. Látszik az erőfeszítés, hogy az alkotók le akarnak vonni néhány következtetést, nem akarják a levegőben hagyni az erkölcsi dilemmákat. Pedig amit eddig megtanultunk, az, hogy nem mindig van értelme annak a sok szenvedésnek, azaz a fájdalom nem nemesít, sőt: minél többet szenvedünk, annál kistílűbb gazemberekké válhatunk. Néha értelmetlennek bizonyulnak a döntéseink, a cselekvés néha nem több a kivárásnál vagy a cselekvésképtelenségnél. Hogy igazából nincs recept. A főhős is felismeri jellemhibáit, beazonosítja tévedéseit, mégse tudja megmondani, miért követte el azokat. Egy adott pillanatban azt mondja, boldogtalan volt, azért lépett félre. Néhány évaddal később már rájön, hogy tévedett. „Tudtam, hogyan lehet boldognak lenni” – fogalmaz utólag, miközben korábban mégis más utat választott. Tehát a boldogság nem csupán egy tőlünk kívülálló okok miatt kialakuló, mégis belső állapot, hanem egy olyan dolog, amiért dolgozni kell, de nem úgy, ahogy képzelnénk. A boldogság egy belső folyamat.

Na jó, persze nem újdonság ez. A viszony példabeszéde egy olyan történetbe foglalja azonban ezt a közhelyszerű okosságot, amelyet a saját életünkkel kapcsolatban esetleg nem láthatunk teljesen át. Vagy nem vesszük észre, mert túlságosan el vagyunk foglalva a saját fejünkben hullámzó nagy, drámai szenvedésekkel. Hisz:

„A szakadékba kiáltottam
Amikor meghaltam
Visszhangom túlélte
Kilehelő lelkem

Kiáltásom lavinát keltett
Eltemette az ismeretlent
Akinek özvegye megteremtett
Miután apáddal megismerkedett

Csak egy dolgom maradt
Megadjam magam a hullámnak
S alászálljak

S alá, alá,
Alászálljak
Az óceánba”

(Fiona Apple: The Container című, A viszony főcímzenéjeként használt dalának szövege tetszőleges magyar fordításban)