Amikor még szólt a gyári duda

Ha már van egy felhalmozott tudáskészlete, úgy szeretne dolgozni, hogy adni tudjon annak a közösségnek, ahonnan elindult. Azt mondja, ez egyfajta szolgálatba állás. Sándor Cecília néprajzkutató, kulturális antropológus, kommunikációs szakember a Budapesti Corvinus Egyetemen a doktori címe megszerzésén dolgozik, és kutatásnak egy részét képezi a csíkszentsimoni egykori Keményítő- és Szeszgyár múltjának feltárása is.

Az iparosítási folyamat vizsgálata elengedhetetlen ismeretanyagot nyújt mind a helyi gazdasági- és társadalomtörténet, mind a jelenlegi folyamatok megértéséhez.

Doktori kutatásának témája a székelyföldi nemzetépítés, ezen belül az etnikai termékek és szolgáltatások megjelenése, illetve ezek fogyasztása, ennek részét alkotja a gyár történeti kutatása. „A csíkszentsimoni egykori Keményítő- és Szeszgyár évtizedeken keresztül meghatározta több száz ember mindennapjait, az egész közösség sorsát. Arra voltam kíváncsi, hogy mit jelentett a gyár a helyi közösségnek, kik, hányan és hogyan dolgoztak ott. Ehhez levéltári anyagok, interjúbeszélgetések és régi fényképek segítségével próbáltam meg rekonstruálni mindazt, amit szüleink, nagyszüleink a mindennapokban megéltek, miközben felnőtt egy olyan generáció, amely már minderről aligha tud” – magyarázza. Cecília szerint fontos jelentőséggel bír a gyártörténeti kutatás, ugyanis a múlt történéseinek ismerete által lehet megérteni a jelent.

Társadalomtörténeti perspektívából nézve a csíkszentsimoni Keményítő- és Szeszgyár története a szétbomló paraszti világrend és a kialakuló ipari munkástudat lenyomata, valamint a rurális társadalmat átalakító modernizációs fordulatnak a mindennapi leképeződése – hangsúlyozza a fiatal doktorandusz, hogy miért is fontos minderről beszélni. Úgy véli, Székelyföldön alapvető probléma az önmagunkról alkotott reális kép hiánya, hogy nem a saját történelmünkhöz képest látjuk és vizsgáljuk önmagunkat, hanem Nyugat-Európához viszonyítunk, holott nekünk más a történelmi hátterünk. Vegyük csak Csíkszentsimon példáját: azok az emberek, akik munkából és bérből éltek, a gyár privatizációja, majd összeomlása nyomán munka nélkül maradtak, az iskolázottság visszaesett, sokkal nehezebb lett a megélhetés, a település jelenét pedig mindennek ismeretében érdemes szemlélni.

Csíkszentsimonban 1941-ben, a budapesti Földművelésügyi Minisztérium döntése nyomán láttak hozzá a keményítő gyár építéséhez azzal a céllal, hogy az Alcsíkon termelt krumpli helyi feldolgozásával munkahelyet teremtsenek, megakadályozva az elvándorlást. 1945 után, az államosítás évei alatt a gyár felvásárolta a környékbeliek által megtermelt krumplit, majd később a szocialista nagyipari termelésnek az eblémájává vált – magyarázza a kutató.

A hatvanas-hetvenes években az alcsíki településen újabb és újabb fejlesztések zajlottak, kialakult egy olyan ipari gazdaság, amelyben több mint nyolcszázan dolgoztak, szezonban számuk elérte az ezer főt is. Az első ott dolgozó munkások a gyár mellett barakkokban laktak, majd később a gyár lakóhelyeket épített nekik. 1962-ben épült négy tömbház azok számára, akiket „kívülről” hívtak ide. 1972-től a gyárnak létesült egy szeszgyártó részlege, szarvasmarha-hizlaldája, majd saját kultúrháza, könyvtára, kugli,- hoki- és focicsapata, néptánc- és színjátszócsoportja, étkezdéje, napközije, mozija. A gyáron belül kialakult egy közösségi élet, amelynek óriási megtartó ereje volt.

A gyár amellett, hogy a gazdasági modernizációt képviselte, ezzel szoros összefüggésben szimbolikus termelőhely is volt, kiemelkedően fontos szerepet töltött be az emberek mindennapi életében. Átalakította a faluképet, létrehozta a gyári munkások közösségi identitását. Kapuján belül egy sajátos társadalmi és közösségi élet formálódott, ahol a munka mellett teret kapott a szabadidő közös eltöltése is, ilyen a sport és a szórakozás – derül ki a kutatásból. A falunak van egy olyan része, amelyet Újutcának neveznek, az volt a jövevények utcája, ott építkeztek azok, akik ezekben az években költöztek a községbe. „A gyárban többféle terméket állítottak elő. A glükózát ruhagyáraknak szállították, a dextrint a csomagolórészlegen 40 kilogrammos papírtasakokba helyezték, és úgy küldték tovább. Ezt a gumigyárak mellett a papírgyárakban ragasztó előállításához, az öntődékben különböző formák készítéséhez használták fel. A helyi nyelvjárásban zeámírnak (zselatin) nevezett anyag a pudingpor alapanyagaként és tészták ízesítésére szolgált” – tudta meg Cecília a gyár egykori termelési osztályának vezetőjétől.

A gyártási folyamatok legfontosabb mellékterméke a borhot, vagyis a maláta volt, amely gazdag fehérje- és vitamintartalmának köszönhetően értékes takarmány az állattartásban. A megkérdezett helyi lakosok ma is emlegetik, hogy a malátát sok éven keresztül minden reggel hét órától lehetett átvenni a gyárkapuból. De arról is meséltek, hogy többször megesett, hogy az erjesztett alapanyag kifőzetlen állapotban került bele a malátába, s mivel megmaradt az alkohol koncentrátuma, a tyúkok elkezdtek szédelegni, a borjú az istállóban leesett a lábáról, vagy a ludak csak másnapra józanodtak ki.

A hatvanas évektől az 1989-es rendszerváltásig egy nagy iparosítási folyamat zajlik, átalakul a társadalom, a gazdaság és a kultúra, miközben a gyár önálló entitássá válik a faluközösségen belül. A kollektivizálás után a helybeliek közül is, akik tehetik, jelentkeznek a gyári munkára. A gyár történetének egy különálló fejezete a rendszerváltást követő magánosítási folyamat, a több személyű intézményi vezetés, az ahogyan az egyéni érdek fokozatosan megszünteti a közös együttműködést. Végül a 2000-es évek elejére az üzem csődbe megy. Noha ez idő alatt is történnek beruházások, az állami tartozások és kamatok növekedése kijelöli a pusztulás irányát. A tömeges elbocsátások miatt több százan vállnak munkanélkülivé, akik vagy munkahelykeresésben, elköltözésben, munkakörváltásban gondolkodnak, vagy éppen betegnyugdíjért sietnek, hogy a családjaik megélhetését biztosítani tudják. Megnövekszik a külföldi munkavállalás vonzereje is. A helyben maradók közül többen újrakezdik a háztáji gazdálkodást – eleveníti fel a múltat a fiatal antropológus.

Cecília kutatása 2015-től zajlik, több mint hatvan interjút készített, a beszélgetések során pedig sokat tanult – jegyzi meg. „Szívemben őrzöm a beszélgetések emlékeit és esszenciáját. Így például egyik alkalommal arról beszélgettünk, hogy úgy tartják számon, a gyárat a magyarok a magyaroknak építették. Ebből adódott annak a kérdésköre, hogy miként is vagyunk mi székelyek itt Románia szívében. Annak a napnak a tanulsága az volt, hogy a székely olyan, mint a gólya, mert a gólyának is két hazája van.”

A gyár múltjának feltárása saját élettörténetének megértésében is segített – ismeri el a fiatal doktorandusz. „Gyerekkoromban a szüleim a hajnali órákban indultak a gyárba dolgozni, ilyenkor a nagyszüleimmel maradtam. A mai napig emlékszem a gyár hangos dudájára, amelynek reggeli és délutáni hangja beütemezte az életünket, egy hang, amely keretet adott a mindennapjainknak. Nagy élmény volt, amikor nagytatámmal a tehenes szekérrel sorba álltunk a még meleg, füstölgő malátáért. Mindig elmesélte nekem, hogy régebb nem volt közvilágítás, az emberek szénából gyújtottak tüzet az útszélen, és lehetett látni a hajnali sötétségben, hogy meddig ér a szekérsor. A távolabbról érkezők, például a gyimesi hágón átutazó gazdák már előző este elindultak, hogy reggelre Csíkszentsimonba érkezzenek a kóboros szekerekkel” – eleveníti fel Cecília.

A kutatási folyamat egy nagyon fontos hozadékának tekinti azt, hogy poros padlásokról, szekrényekből több tucat korabeli felvétel került elő a gyár mindennapjairól, amelyekből reményei szerint a későbbiekben egy fényképes kiadvány is napvilágra kerül – hogy tanúság legyen és emléket állítson a múltnak.