Nemet is tudni kell mondani. De mikor és hogyan?

Mégsem mondunk ellent, amikor dicsérnek minket, holott tudjuk, mindez csak a látszat. Ezek azok a pillanatok, amikor érezzük, tényleg fontosak vagyunk valakinek.

És persze kritizálnak minket, amikor nem vagyunk formában. Szedd össze magad, nem maradhatsz ilyen állapotban – mondják. Legyél optimista, lásd a dolgok jó oldalát. De nem tudják, hogy éppen kórházból vagy temetőből jövünk. Nem tudják, hogy éppen mi zajlik bennünk. Örök mosolyt várnak el tőlünk, mert szomorúságunkkal nem mernek szembenézni. Mert mi van, ha jó keresztyénként vagy lelkiismeretes barátként éppen az ő dolga lesz, hogy felvidítson minket?

Amit időben nem lehet elvégezni, azt tudomásul kell venni és elengedni, mert úgysem fognak neki szobrot állítani. Megtapsolták, mint azokat, akik végigmondták az ilyenkor szokásos cifra önámításokat.

Nehéz mindezt a fiataloknak elmagyarázni. Ők még képesek a leglehetetlenebb feladatoknak is nekivágni. Csodáljuk őket, és ez jót tesz a társadalomnak, de ez az életszemlélet nem fogja végigsegíteni őket az életen.

A végzet elkerülése

Ha azt hiszem, hogy mindig meg kell felelnem az elvárásoknak, hogy minden felmerülő problémát meg kell oldanom, hogy mindig képes vagyok szeretetteljes lenni, akkor már el is kezdek önmagamnak hazudni. Nem én vagyok a hibás, mondogatjuk, másként az önmagunkról alkotott pozitív kép nem tartható fenn.

Az ilyen embereknél negyven év fölött gyakorivá vállnak a szív- és koszorúér-megbetegedések, a rákos daganatok vagy a pánikrohamok, a depresszió. Érdekfeszítő elméletek léteznek arról, hogy a folyamatos ellentmondásban való élet milyen stresszhelyzeteknek teszi ki az embert, és ettől miért betegszünk meg. De az elméleten túl a hogyan tovább kérdésre adott válasz ugyanaz: változtatni kell önbecsapó énképünkön.

Meg kell tanulnunk: minden igen kimondása nemet jelent minden más alternatívára. Statisztikai kimutatást készíteni a főnöknek a cég éves vécépapír-fogyasztásáról és kiértékelni az eredményeket nem fér össze azzal, hogy meglátogatok valakit a kórházban. Azzal sem, hogy estig a munkahelyen töltött napért hiába fizetnek túlórapénzt vagy más kárpótlást, mert az életemből azt a napot senki nem pótolja. Kár, ha oda jutunk, hogy a második infarktusnak vagy az agyvérzésnek kell erről meggyőznie.

A döntés a mi felelősségünk

Ha egy kérésére lehet igent mondani, akkor lehet nemet is. Már csak a félelmeinken kell túllépnünk: mi lesz a következménye? Nem léptetnek elő? Kirúgnak az állásból? Nem állítanak szobrot? Könnyű erről beszélni, de egy rendes ember számára ez olyan, mint amikor üvegfolyóson kell sétálnia a Grand Canyon felett. Szeretnénk, csak a testünk nem hallgat ránk, mert megfutamodunk.

Kezdőknek ajánlom Thomas Gordonnak az Én-közlések technikája című könyvét. Ezt használva úgy írjuk le a helyzetet, amivel találkozunk, hogy még véletlenül sem lehet minket hibáztatni, amiért a válaszunk: nem. Először megfogalmazzuk, hogy mi az, amit mi látunk.

„Arra kérsz, hogy statisztikát készítsek neked a cég éves túlzott vécépapír-fogyasztásáról, és derítsem ki, miért ilyen nagy a fogyasztás”. Aztán megfogalmazzuk, mi az, amit gondolunk. Megmondhatom a főnöknek, hogy „számodra a vécépapír-fogyasztásból származó költségek komoly cégvezetési kérdést jelent”. De arra is gondolok, hogy ott fekszik a legjobb barátom a kórházban, pár napja szenvedett agyvérzést, és nekem fontos lenne, hogy ma meglátogassam, mielőtt hazamegyek. Vagy erre lesz időm, vagy arra. Majd megfogalmazzuk, mit érzünk mindezzel kapcsolatban:

Ilyen óvatos elemzés után kimondjuk azt, ami amúgy is normális: „úgy döntöttem, neked most nemet mondok, és elmegyek meglátogatni a barátomat”. Ez tényleg működik. Gyakorlással egy idő után annyira belejövünk, hogy már csak nehéz helyzetekben kell ilyen módon másoknak és önmagunknak magyarázkodnunk, amiért azt tesszük, amit a józanész diktál.

Normális ember, aki nem pszichológiatechnikákkal programozta át lelkét azért, hogy normálisan dönthessen, nem így cselekszik. A főnök azt kéri tőlünk, hogy készítsünk statisztikát, miközben mi arra gondolunk, hogy ugorjon kútba a vécépapírszámláival együtt.

Mindkét esetben lelkiismeret-furdalásunk lesz. Az ilyen esetekről beszélgetünk a pszichoterápiás üléseken.

Mikor mondjunk nemet?

Közmondás emlékeztet arra, hogy a siker és a túlbuzgóság nem alkot jó párost. Adott helyzetben a túl merev próbálkozás nem az elvárt eredményt hozhatja, hanem a kudarc másik változatát. Gyakran hallom, hogy azt mondják: szépen is kértem, fenyegettem is, de egyik sem segített. Persze mondhatjuk, mert az adott helyzetben nem ezek voltak a jó megoldások. De attól még van megoldás.

Nem vagyok képes mindig mindenben helytállni. Ezt fájdalmas elismerni egy versengésre épülő társadalomban. Megtanulni elszenvedni a kritikát, ellentmondani a folyamatosan versenyre való buzdításnak, érvelni a saját értékeink mellett azt jelenti, hogy folyamatosan szenvedünk, mert szembesülünk saját emberi korlátainkkal. De megtanulni nemet mondani akkor, amikor igent várnak tőlünk olyan, mint minden más emberi tevékenység. Ha megtanultuk és jól használjuk, akkor nemcsak a negatív visszajelzésekkel fogunk szembenézni, hanem azzal a belső jóérzéssel is, hogy azt tudjuk tenni, ami a megvalósítható lehető legjobb.

Egy idő után az emberek megtanulnak nemet mondani. És eljönnek a terápiás beszélgetésre ugyanolyan fáradtan, mint addig. Én is kimerült vagyok, mint addig, de akkor már mindketten tudni fogjuk: olyasmiért vagyunk fáradtak, ami megérte. És ez lelki békét ad ahhoz a felismeréshez, hogy

A szerző pszichológus és pszichoterapeuta