Világ a szalmakalap alól: Kőrispatakot sem kerülte el a globalizáció

– Hogyan látja, sikerült megvalósítani az eredeti célokat?
– Még túl is szárnyalta az eredeti elképzelést. A célom az volt, hogy amikor abbahagyom a piacolást és kalapkészítést, legyen egy hely, ahova beviszem a préseket, a varrógépeket. Gondoltam, megőrzök egy három nemzedékre visszamenő hagyományt, és nem a profitszerzésért. A terv ki volt dolgozva, aztán azon a nyáron érkezett néhány fehérnép Magyarországról, akik a szalmafonás felől kutakodtak. Bejelentkeztek a következő évi megnyitóra, de ötvenen. A felújított parasztház mellé így vettem egy ikerházat is, és mire 2001 nyarára megnyitottunk, alkalmas lett vendégfogadásra. Így aztán beindult a faluturizmus is. Van még egy másik szál: a hajdúnánási polgármester idelátogatott, és elmesélte, hogy az egykori gyárukból minden ócskavastelepre került, de ki akarják taníttatni a mesterséget. Egy hétre fogadtam őket, szereztem nekik prést, varrógépet, összejártam érte Béta-Dobó-Vágást, Bögözt, ma műhelyük van, ahol pénzért dolgoznak a közmunkások. Sajnos idehaza már alig kapok családot, aki ezzel foglalkozna, az öregek lassan mind kihaltak, szóval erre is való a múzeum, hogy meghosszabbítsuk a szakma halódását.   

– Tisztában van azzal, hogy divatot teremtett, ha nem is közvetlenül? Hiszen például Tusványoson nem csak a fiatalok körében hódít a szalmakalap, hanem az előadók közül is szép számban viselik újabban.
– Egyszer itt jártak az RMDSZ-től Kelemen Hunorék, épp Tusnádra tartottak, küldtem Orbán Viktornak egy kalapot és egy prospektust. Lehet, ő népszerűsítette… Mindenestre három nap múlva levélben megköszönte.

– Hol űzik még a mesterséget a környéken és az országban?
– Tizenhárom településen még találnék olyat, aki ért hozzá. Például van egy pici falu, ami annak idején a közeli Bánffyhunyadot szolgálta ki kalappal. De ahol máig fonnak-kötnek, az Jobbágytelke, Bözöd, Kőrispatak és Rava. Mind a tizenhárom településben az a közös még, hogy egynek sincs aszfaltútja, és ezzel meg is van a magyarázat: ott fontak a népek, ahol a kényszer rávitte őket, mert nem tudtak navétázni a városba, és helyben kellett megoldják a kenyérkeresetet. Az ’50-es, ’60-as években éltek inkább ebből.

– Mennyire kell tartani a konkurenciától, a kínaiak rizsszalmából készült, olcsó fejfedőitől?
– Árkülönbség valóban van. Míg az idevalósi kalap 15–20 lej, a kínait 3–5 lejért hozzák be, és a piacon 10 lejért kínálják. De nem tudják kitúrni, mert nem hagyományos, nem viselhető télen-nyáron, meg aztán az igazi kalapviselők megszólják egymást egy oda nem illő fejfedő láttán.

– Mit kell tudni a munkaeszközről, a szalmáról röviden?
– A falu először csóréfejű búzát használt, de rájött, hogy keményebb szára van az alakornak (kétsoros ősmagyar búza), merevebb tartást ad, és a kalap is tovább tart. A szárvastagságot tekintve van halánk, vékony, vékonyközepes, vastag, vastagközepes és durga, melyik fajta milyen kalaphoz jó, a durga a női fejfedőhöz kell, a halánkból máramarosi és széki kalap készül. Technika is sokféle van, hét vagy tizenegy szálból fonják. Jenő bácsi, a páznikunk is szalmabáb. A múzeumnak otthont adó százötven éves parasztház előterében a díszek és használati tárgyak (táska, fülbevaló, falvédő stb.) kaptak helyet, a jobb oldali szobában rendeztük be a műhelyrészleget. Ezek itt fa kalapbotok, a sablonok. A napokban hoztam el Bözödről néhai Senye Péter kétszáz éves eszközét, az alján írja a nevét. Az utódjától tudom, hogy 1820-ban halt meg. Később alumíniumformákkal és préssel dolgoztak. Utóbbi kivasalta és beállította a méretet. A kalapszámozás 52-től 57-ig terjedt. Látható továbbá kétfajta varrógép: a lábbal hajtós és a ’60-as években megjelent villanyos. 

– És mit mesélnek a szalmakalapok? Önnek melyik a kedvence?
– A kőrispataki. Gyerekkoromban barna szalaggal hordták, aztán megjelent a gazdaköri kalap, amely sok mindent elárult a tulajdonosáról, csak az viselte, akinek több hold földje volt, és ahány rend fonat volt a karimán, annyi birtoka volt, így volt kimutatva a rangfokozat. A magyar ember kalapján mindig a bal oldalon van a dísz, a román emberén meg jobbfelől. A gazdakörinek a dísz hátul ér össze, a mai közönséges kertészkalapon oldalt – ezt azért nevezik így, mert minden településen fellelhető, hiszen ma már a városi ember is kertészkedik.

– A fonatoknak is külön nevük van?
– A durga az női, mint már mondtam. A vastagot inkább férfikalaphoz használjuk. A fűszálhalánk a legvékonyabb. Van még rece- és koszorúfonat. Főleg díszítésül szolgálnak a cakkeny, a lyukas fonat vagy a színesek is, a zöldet zöld búza adja meg, a pirosat hagymával festették régen. 

– Hogyan zajlik a munkafolyamat?
– Az egész a szántással, boronálással, vetéssel kezdődik, majd jön az aratás, szalmaszedés, hazavitel, kiszárítás, megpucolás, osztályozás, áztatás, kötés, motollálás (amire feltekerik a többméteres fonatokat), mángórlás, levarrás, enyvezés, megszáradás, préselés, díszítés, és úgy kerül a piacra. 

– A faluközpontban, a Kalapos nevű kocsmában van egy fotókiállítása.
– A ’60-as években kitanultam a fényképészetet. A múzeum megnyitása után újra elővettem a masinát, és ha szalmakalapot viselő emberbe botlottam, lekaptam. Százharminc portré lett. Ebből harminc-negyvenen már nem élnek… Tulajdonképpen Kőrispatak hétköznapjait örökítettem meg. Erre szoktam mondani, hogy mindennap hagyományőrzésben élnük, csak sokan nem is tudnak róla…