Tegyük fel a kérdést: ki készítette a ruhámat?

2013. áprilisában Bangladesben 1133 ember (többségük nő) vesztette életét, és több mint 2500-an megsebesültek, amikor összedőlt a Rana Plaza épülete, amelyben egy hatalmas ruhagyár működött. Ez volt minden idők legtöbb emberi áldozattal járó ipari katasztrófája. Ezt követően Nagy-Britanniában alakult mozgalommá a Fashion Revolution, amely egy non-profit szervezet, és jelenleg a világ több mint száz országában van jelen, köztük Magyarországon és Romániában is. Tagjai azért küzdenek, hogy a divatipar átláthatóbb legyen, amely a fenntarthatóság alapját jelenti. Ezért teszik fel a kérdést: ki készítette a ruháimat? „Who made my clothes?” felirattal kampányolva azt remélik, sokan elgondolkodunk majd a kérdésen, és utánajárunk annak, ki görnyed a legújabb flitteres felsőnk mögött.

A film, ami gondolatokat ébreszt

Amióta kicsit mélyebbre ástam a fenntartható divat témakörében, folyton szembejött velem Andrew Morgan filmrendező The True Cost című filmje, amely a divatvilág csillámporos ködfelhőjéből rángatott le az ipar legmélyebb bugyraiba.

Azt hiszem, ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy köszönöm, de nem akarok részese lenni ennek kizsákmányoláson alapuló fast fashion iparnak. Nincs könnyű dolgom, hiszen mindenhol ezekkel a márkákkal találkozom. Természetesen nem minden márka végzi etikátlanul a dolgát, de nehéz eligazodni az ipar megrendelők, gyártók, gyártulajdonosok által meghatározott iparban, hiszen a legtöbb Ázsiában gyártató márkának szinte semmi felelősségvállalása nincs, hiszen ők csak a megrendelők.

Románia ruhagyáraiban is nyolcvan százalékban külföldi megrendelőknek varrják a ruhákat, és átlagban 250 eurónak megfelelő fizetésért dolgoznak az alkalmazottak. Korántsem olyan tisztességtelen és veszélyes körülmények között, mint egy kambodzsai vagy bangladesi ruhagyárban, amelyet angolul nagyon találóan sweatshopnak (magyarul szó szerint izzadó boltot jelent) neveznek. A méltányos kereskedelem (fair trade) a rövidtávú kereskedelmi érdekeken igyekszik túllépni, és hangsúlyt fektet arra, hogy a harmadik világbeli termelő megkapja az őt megillető pénzt az árujáért. Bár sokkal kevesebb ruhaneműt forgalmaznak így, inkább a kávé és tea forgalma köré szerveződött ez az elv.

A rokonszenves vállalatoknál nincs takargatnivaló

Szerencsére egyre több tervező, kisebb-nagyobb márka, illetve hétköznapi ember áll tudatosabban a kérdéshez itthon, de főként Magyarországon, és teszi elérhetőbbé és megvalósíthatóbbá a fenntarthatóságot és a környezetvédelmet a mindennapok során. László Bea, marosvásárhelyi divattervező Baján él, ahol megalkotta saját Beango márkáját, és műhelye is csatlakozott a #whomademyclothes kampányhoz. Számára kimondottan fontos, hogy vásárlói követni tudják az elkészülés folyamatait, az alapeszközök beszerzésétől a kivitelezésen át az eladásig – számolt be a Ligetnek törekvéseiről a divattervező.

„A divatszféra átláthatóságának törekvésére vannak kezdeti próbálkozások. A csekély számú felvállalásnak az az oka, hogy nagy a verseny ezen a kis piacon, és a tervezők féltik a gyártóikat, beszállítóikat egymástól. Megfigyeltük, hogy azok a vállalatok sokkal rokonszenvesebbek, akiknek nincs takargatnivalójuk, őszinték a követőikkel, a közösségi oldalakon sok „színfalak mögötti” tartalmat osztanak meg. Ezek általában a kisvállalatok, kis műhelyek, ahol nagyrészt saját varrónőkkel dolgoznak vagy saját maguk készítik termékeiket. Olvashatunk sokat egy jövőképről, ahol az ételből készül bőr vagy algából tengeri szövet, de ez még nagyon távol áll tőlünk.

„A Beango műhelyben a teljes átláthatóságot biztosítom, az ajtóm nyitva áll – most pont nem, mert babázok – vásárlóim számára, egyébként fontos szempont volt, hogy a bemutatóterem és a kis varroda közös térben helyezkedjen el. Az alapanyagaink megbízható, ártalmas anyagokra bevizsgált textil-nagykereskedésből származnak, a ruhákat és táskákat én, nagyobb mennyiségek esetén alkalmazott varrónő vagy helyi varroda gyártja. Hiszem azt, hogy vannak vásárlók, akiknek ez fontos. Ők pedig hozzánk fognak jönni. Kifizetnek egy picivel többet, de cserébe mindent tudnak a termékről, és büszkén viselhetik, hiszen tudják, kik állnak a címke mögött” – teszi hozzá a Beango márka marosvásárhelyi megálmodója.

Vásárolj kevesebbet, de jól!

De mit tehetünk mi azért, hogy átláthatóbb és fenntarthatóbb legyen az ipar? Vásároljunk kevesebb új ruhát, azt is tudatosan. Érdemes kicsit utánanézni a márkák mögött rejlő tartalmaknak, a gyártás folyamatainak. Vegyük elő a régi darabokat, varrjunk, alakítsunk azokon, hogy találjon a mai énünkhöz, nézzük más szemmel megörökölt ruháinkat, hiszen a vintage ismét hódit. Törődjünk velük kicsit jobban. Szervezzünk ruhacserét, ahogyan a hétvégén tettük azt néhányan Marosvásárhelyen.

Egy helyi étterem konferenciatermében gyűltünk össze tíz-tizenöten, mindenki hozta a számára feleslegessé vált, de jó állapotú ruhákat, táskákat, kipakoltuk, és mindenki válogatott kedvére. Senki sem távozott üres kézzel, és még egyet kávéztunk is közösen. A megmaradt ruhákat pedig jótékonysági célra szánjuk. Ezzel nem oldottuk meg a világ problémáját, de egy lépéssel közelebb kerültünk a tudatos gardrób kialakításához, és a fenntartható divat körforgásának felvállalásához.