Székelyként Svájcban: stabil élet mardosó honvággyal

A nappaliban van Erika nagymamájának régi varrógépasztala, amely ma féltve őrzött dekorációs tárgy, de ott áll az a szekrény is, amelyben a  nagymama az anyagokat tartotta. „Ez az egész gyermekkoromat átszőtte. Emlékszem, éjszakánként is varrt ezzel a varrógéppel. Ezt én örököltem, s ezzel a varrás iránti szeretetet is” – mondja Erika, aki, mint meséli, bár eleinte saját lakásukban rendezte be a műhelyét, ma már egy bőrművessel bérelnek egy műhelyt, ahol dolgozik, illetve ahol termékei is megvásárolhatóak.

A szerencsés SMS

„Már egy éve nemezeltem, amikor részt vettem egy játékban, amelyet a helyi újság hirdetett meg. SMS-ben válaszoltam arra a kérdésre, hogy ki írta a Heidit. Öt perc múlva érkezett a válasz, hogy nyertem ötezer frankot. Nem hittem, de reggel kiderült, hogy igaz. Ebből a pénzből rendeltem Amerikából egy nagy nemezelő gépet, ami nem csinál meg mindent, csak a köztes munkát. Fontos eszköz, a nagy fali szőnyegek nemezelése például iszonyatosan nagy munkát, erőfeszítést igényel, és ilyen tételben ezt már nem tudnám egyedül végezni. Ezzel készülnek el a nagyméretű nemez alapok, minden mást kézzel készítek. A vállalkozásomat 2014-ben indítottam el, azóta kiállításom volt már Svájcban, Franciaországban a nemezmúzeumban, Luxemburgban, Belgiumban” – meséli. További tervei, ötletei is vannak, férjével, Cyrillel gondolkodnak egy közös projekten, amelyben összekapcsolódna a vers, a nemezelés és a fotózás. Az egyébként pszichológusként, pszichoanalitikusként dolgozó Cyril verseket ír, erre épülne a következő közös projektjük, amikor is a vers inspirálna nemezképeket vagy faliszőnyegeket.

Hogyan kerül egy székely lány Svájcba?

Miután Erika a Szegedi Tudományegyetem francia-román szakán elvégezte tanulmányait, Budapesten dolgozott fordítóként, itt ismerkedett meg Cyrillel, majd beiratkozott a magyar fővárosban a nemzetközi kapcsolatok mesterképzésre. „Végül a nyelv miatt döntöttünk úgy, hogy én megyek Svájcba, és nem Cyril marad itt. A mesterképzésre is abból a megfontolásból iratkoztam be, hogy Svájcban nagyon sok a nemzetközi szervezet, és ott lesz munkahelyem. Végül nem így történt, mert a piac telített, én önkéntesként dolgoztam két évet. És ekkor jött aztán a nemez” – meséli. Azt mondja, nem is a Svájcba való költözés volt nehéz számára, hanem itthonról volt nehéz elmenni Budapestre majd Szegedre.

„Svájcban az elején nagyon nehéz volt, egy nagyon zárkózott társadalomba kerültem, de mára már sikerült többféle nemzetiségű emberrel megismerkednem. Ott mindenki legalább kétnyelvű, az országon belül is négy hivatalos nyelv van, s ez változik kantononként is. Szerencsések vagyunk, egy nagyon szép részén élünk az országnak, a Genfi tó partján. A gyerekek számára nagyon jó az oktatás, sokféle nemzetiségű ember él ezen a vidéken. Néha beszélünk róla, hogy szeretnénk hazajönni, nekem mindig honvágyam van, de kompromisszumot kellett kötnünk” – magyarázza.

Gyerekeivel, a tízéves Marcival és a hatéves Tibolddal születésüktől fogva magyarul beszél, édesapjuk franciául, ám mióta már iskolában járnak, és a domináns nyelv számukra a francia lett, a magyar nyelv háttérbe szorult.