
Csak Gyergyószentmiklóson élő hagyomány: vörös köpönyegesek
Fotó: Balázs Katalin
Mikor is telepedtek le az örmények Erdélyben, és hányan lehetnek ma az ők leszármazottjaik? Mit tartanak kezükben a vörös köpönyegesek? Hogyan maradnak meg egy nemzet gyökerei távol az őshazától, elveszítve az anyanyelvet? Magyari-Sáska Zsolt egyetemi adjunktustól tudtuk meg.
2018. január 05., 16:022018. január 05., 16:02
2018. január 06., 14:392018. január 06., 14:39
Gyergyószentmiklósnak előnyére válik a kulturális többszínűség. Többletenergiát ad, a települést vonzóbbá, a benne élőket toleránsabbá teszi. A sokszínűség az örménység ittlétéből is adódik, de mi a csodáért jöttek ide? – tette fel a kérdést Magyari-Sáska Zsolt, olyan ismereteket osztva meg az örmény közösségről a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Gyergyószentmiklósi Kihelyezett Tagozatán tartott előadáson, amelyek minden erdélyi tudatában jó, ha jelen vannak.
A Kaukázus vidékén egykor egy nagy örmény őshaza létezett Ani nevezetű fővárosával, az ezeregy templom városával. A 11. századtól a szeldzsuk törökök támadása kényszerítette menekülésre a lakosságot. A Krím-félsziget volt az első megálló, de nyomukban a török hódítókkal az örmények továbbindulásra kényszerültek. Voltak, akik Moldvában, mások Lengyelországban állapodtak meg.
A 14. században vagyunk, a kereskedő népség saját érdekében megtalálja a közös hangot a moldvaiakkal, csakhogy a török előre tör, ráadásul az örménység vezetői olyan fejedelmet támogatnak, akit nem kellene, így újra menekülésre kényszerülnek. Erdélybe érnek, Beszterce, Gyergyó, Csíkszépvíz és Kanta lesz az új otthonuk. A besztercei szászokkal nem tudnak szót érteni, így tovább vándorolnak, létrehozva az egyetlen örmény alapítású várost, Szamosújvárt. A kantaiak az akkori Ebesfalvára, mai Erzsébetvárosra kerülnek. Ebesfalvi származású az az I. Apafi Mihály fejedelem, aki kiváltságlevelet, erdélyi letelepedési engedélyt ad az örménységnek. A Csíkszépvízre, Gyergyóba telepedettek nem vándorolnak tovább, bár dokumentumok támasztják alá, hogy még egy emberöltő múlva sem biztos ebben a maroknyi gyergyói közösség.
Magyari-Sáska Zsolt
Fotó: Balázs Katalin
Ennek ellenére azt láthatjuk, hogy
a temetőt pedig úgy gondozzák, hogy az innen elszármazottak hazaérkezve könnyűszerrel rálelhessenek felmenőik nyughelyére. A ma itt élő örmény gyökerűek többsége sosem járt az őshazában, nem ismeri az örmény nyelvet, de kórus énekli az örmény himnuszt, többen a Miatyánkot is tudják örményül. Nem felejtik, honnan jöttek, őrzik a különleges gasztronómiájukat, és összetartja őket az egyház. Erdély legnagyobb lélekszámú örmény közössége található Gyergyószentmiklóson. Magyari-Sáska Zsolt egyetemi adjunktus az örmény közösség tagjaként és kutatójaként osztott meg részleteket a székelyek számára még mindig nem szokványos egyházi ünnepekről, a liturgiáról, vörös köpönyegesekről.
A kereskedő örmények már 1607-től – amikor Szentmiklós vásárjogot kap –„ismerkedtek” e településsel. 1637-ből van olyan írásos emlék, amelyik már letelepedésről szól, és ugyanez az évszám olvasható a templomkert bejáratán: Ferencz György ekkor alapította meg itt az idegenek temetőjét, ide már örmények is kerültek, kis fakápolna is épült. Az örmények az első liturgikus cselekményeket házaknál tartották, majd ebbe a fakápolnába „költöztek át”, a mai szenteltvíztartó és keresztelőkút feltételezhetően még innen került át a templomba.
A gyergyószentmiklósi örmény-katolikus templom
Fotó: Balázs Katalin
A templom 1733-ban épült fel, és amint az előadó elmondta, minden közösség megtartó ereje az istenháza. „Így volt, reménykedem, hogy így lesz ez a továbbiakban is.” Erdélyben öt örmény templom épült – ebből Szamosújváron kettő –, méretét tekintve a szentmiklósi a harmadik, díszítését tekintve viszont a legszebb jelzőt érdemli ki.
Az örmény az első keresztény nemzet, 301-ben Világosító Szent Gergely volt az, aki az örménységet keresztény hitre térítette. Gyergyószentmiklósra is az apostoli vagy gregorián hitüket hozták, amelyik eltér a katolikus hittől, az 1700-as évek elejére azonban áttértek a katolikus hitre, mert „a realitás ezt kívánta meg, így lehetett jól érvényesülni. Ez az áttérés viszont a hétköznapi ember számára hitbeli szempontból semmi változást nem jelentett: ugyanúgy tartották a vallási szokásaikat, ugyanolyan maradt a liturgiájuk.”
A liturgikus füzetben pedig az egyik oldalon magyarul, a másikon fonetikus örmény kiejtéssel volt még nemrég a szöveg, a 2016-ban kiadott, szentmise rendjét leíró füzetbe a magyar nyelvű szöveg mellé bekerültek a kották. „Úgy gondolom, csak az elmúlt évtizedben tudatosult az örmény közösségben, mennyire fontos az, hogy énekelt szentmisén vegyenek részt, őrizve a keleties hangulatot. Büszkék lehetünk arra, hogy van örmény egyházi kórus is Gyergyószentmiklóson” – fogalmazott Magyari-Sáska Zsolt.
Nem kell ahhoz örmény szertartású szentmisén részt venni, hogy tudjunk a vörös köpönyegesekről. Látjuk őket körmenetek alkalmával és számos helyen, tavaly a csíksomlyói pünkösdi búcsún is ők vezették a körmenetet. Sokan úgy gondolják, olyan hagyományőrzők, akik a háborús időkre emlékeztetnek, mikor az őshazában az örmények török betöréstől tartva, fegyverrel őrizték a papjukat és híveket. Az előadásból azonban más derült ki.
A kezdet kezdetén Gyergyószentmiklóson a legényegylet tagjai vehették fel a vörös köpönyeget, de nem testőrök voltak annak ellenére, hogy a szájhagyomány ezt tartja. Vélhetőleg egy liturgikus hagyomány profanizálódott: az örményországi örmény liturgiában ezek a férfiak diakónusok, oltárszolgák voltak, mai szóhasználattal ministránsoknak neveznénk. Számuk változott, lehettek ketten, négyen, ma heten vannak itt, Szentmiklóson, az egyetlen olyan helyen, ahol a múlt ebben a formában maradt meg.
A gyergyószentmiklósi közösség a legnagyobb az erdélyi örmény közösségek közül, a temploma a legdíszesebb, működik örmény kórus, itt vannak csak vörös köpönyegesek... nem csoda tehát, ha az itt élő örmény gyökerűek büszkék származásukra, gyakorolják hitüket, és ez megtartó erejű számukra.
Festett üvegablak a gyergyószentmiklósi örmény templomból
Fotó: Balázs Katalin
Magyari-Sáska Zsolt úgy fogalmazott: „Minden nemzetnek kell legyen múltja. Azt érdemes tisztelni, nem szabad eltúlozni, de a lelke mélyén mindenkinek tudnia kell, mi az, ami ténylegesen érték, és amit ő tovább tud vinni, adni. Ilyen érték számunkra a templom, a közösség.”
Ötven alkotás, több száz járókelő és egy különleges évforduló. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola kerítés-kiállítással tiszteleg névadója előtt, közelebb hozva a művészetet a város lakóihoz.
A lassan sült paradicsom mély, telt íze és a jalapeno harmonikus fúziója képes minden partit és meccsnézést felejthetetlenné tenni. A ropogós tortilla chips és ez a sűrű szósz olyan páros, amiből sosem elég egy tálka.
Részletesen bemutatott társadalmi látlelet Cristian Mungiu legújabb filmje a Fjord, amiben a rendező egy nagy botrányt kavaró történést dolgoz fel, a keleti és nyugati világ találkozási pontjánál. Kritika.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
Rusz Lívia (1930–2020) az erdélyi képregény talán első igazán ismert alakja, a mai napig közkedvelt Csipike figurájának (képi) megteremtője, akiről kevésbé köztudott, hogy a festészetben is jelentőset alkotott.
szóljon hozzá!