Mérnök, néptáncos és tanár, de nincs identitászavara

Kivörösödött, elkezdett kiabálni, s kikergetett az irodából. Többet nem volt mit keressek a gyárban, az ipari líceumba helyeztek át tanárnak.

– Így kezdődhetett el a Pipacsok Néptáncegyüttes története is...
– Ott alapítottuk meg a Pipacsokat, szinte önmagától jött létre a tánccsoport. Egy év alatt, 1987-ben meg is csináltunk egy teljes műsort, annak volt a címe a Pipacsok, és ez lett a táncegyüttes neve is. Most már harminc évesek vagyunk. Lehet, hogy azóta Keresztúron több a táncos, mint a focista.

– Az utóbbi három évtizedben miként fejlődött, miben változott a táncegyüttes?
– Most már nem vagyok annyira szigorú, régebb nem lehetett vörös köröm, fonatlan haj, kigombolt ing. Kirajzottak sokan, saját csoportokat alapítottak. Néha tisztességesebb, máskor alantasabb módszerekkel, egyfajta egészséges rivalizálás is van a csoportok között. Ma már sok csapat van, de mind a Pipacsokból nőtték ki magukat, hiszen a mi táncosainkból lettek a tanárok. 

Tudom, hogy kínlódnak az igazgatók, ráadásul a Művelődési Ház alárendelt intézményeként működtek, ami nonszensz. A szétválást a Művelődési Háztól én értem el, de akkor már nem voltam ott, amikor már külön intézményként kezdett működni a néptáncműhely. Az együttes részének a dokumentációját én készítettem elő. A politikumban nem volt teljhatalma egyik tábornak sem: a polgármester egy színezetű volt, a tanács más.

Ezért volt egy olyan időszaka az Udvarhely Néptáncműhelynek, amikor olyan igazgatója volt, aki a néptánchoz nem értett, nem is szerette vagy érdekelte. Úgy gondolták, hogy a kortárs az, amit utánozni kell. A kortárs nyugatról jött, ahol a hagyomány már kihalt, de nekünk még van saját élő értékünk, hát nem ebből kellene táplálkoznunk? Néptáncosokból akarnak folyamatosan kortárs táncosokat faragni. Mániává vált az összes együttesnél, Sepsiszentgyörgyön és Udvarhelyen is megpróbálták, most legújabban Nagyváradon kezdték el azt, hogy ők színház, amit „kortársul” kell csinálni, és úgy gondolják, a jelenlegi formájában már régimódi a néptánc. Úgy vélik, hogy a „pajtaszagú kultúra” már nem fér be a színházba.

– Hogyan született meg a Nagyvárad Táncegyüttes, hiszen meglehetősen távol esik Udvarhelyszéktől?
– Pont azért, mert Udvarhelyen skizofrén gyerekként született meg a táncegyüttes, ott kellett hagynom. Jött a felkérés, hogy az akkor alakuló Nagyvárad Táncegyüttes koreográfusa legyek, és tizenöt évig az is voltam. 

A Nagyvárad Együttesnél az utolsó előadásom egy Shakespeare-darab volt, ahol női szálon fut a szerep, teljesen néptáncnyelvezettel.

– Tehát a néptáncot is lehet kortárssá tenni?
– A néptánc kortárs, hiszen élő. Ha meg tudsz fogalmazni a mai ember számára olyan dolgokat, történeteket, amin elgondolkodik, akkor már kortárs, és a mai emberhez is szól.