Hogy élik meg az öregeink? Új háború, régi tanácsok

Nyolc család háza lett akkor oda, az ő portájukon semmi, de semmi nem maradt. Erzsi néni nem csak arra emlékszik, hogy milyen érzés volt látni a lángban álló házukat, de arra is, hogy milyen volt fedél nélkül hányódni egyik házról a másikra, míg végre vissza tudták építeni a saját kis házukat.

Nem igazán tudja elképzelni, aki nem érte meg – magyarázza a 84 éves asszony –, de háborús időben nem járt a cséplőgép, az állataikat elvitték a németek, majd az oroszok, így szűkön volt ennivaló, sokszor ruhaneművel is hadilábon álltak.

Ennek fényében másként éli meg a szomszédban zajló háborút is, követi a híreket, nézi a televízióban a történeteket, és sok minden eszébe jut a gyerekkori háborús időkből is. „Amikor látom a tévében, hogy menekülnek… Azt a sok gyermeket... Nagyon siratom őket, mert nem is képzeli az a kicsi gyermek, hogy mi történik. Játszanak, de nem képzelik el, hogy milyen rombolás van otthon. Hova megy haza, ha haza kívánkozik?” – teszi fel a kérdést.

Hogy mit mondana háborút megélt tapasztalatként a mai fiataloknak? Erzsi néni úgy véli, azoknak nem lehet tanácsot adni, mert úgysem hallgatják meg. Azt mondják, az akkor volt, most meg most van. Ő azért nagyon reménykedik, hogy nem terjed át ez a háború hozzánk is, mert nem szeretné, ha gyermekei, unokái, dédunokái bár egy kicsit is hasonlót tapasztaljanak, mint ő annak idején. 

Lőszermaradványokkal játszó gyermekek

Talán mostanában mi is jobban odafigyelünk, amikor az öregeink a háborús történetekről mesélnek, mert az, ami pár hete csak sokszor hallott, távoli időket megidézett „mese” volt, az most már kézzel foghatóbb, olyan dolgokat hallunk, amelyek most is megtörténnek pár száz kilométerrel odébb.

Van, mit mesélnie az unokáknak a Marosvásárhelyen élő Székely József nyugalmazott református lelkipásztornak is. Most 86 éves, így gyerekként élte meg a háborút, de néhány emléke ma is elevenen él benne. „Nagyon kellemetlen és nagyon fájdalmas emlékek ezek. Amikor Románia átállt Oroszországhoz, akkor a mi falunkban – miriszlói születésű vagyok – is voltak súlyos harcok. Ott próbálták megállítani az orosz–román előrehaladást a német–magyar katonák. Mi, édesanyám négy gyermekkel, bevonultunk hirtelen a szomszéd pincéjébe, mert ott mélyebb pince volt, és több család gyűlt össze. Ez később azért is jó volt, mert a cipészmester szomszédunk az első világháborúban hadifogságba került, s így ő tudott oroszul, és az ott megrekedt orosz katonákkal beszélt, és így mondjuk, jobb viszonyban voltunk velük, mert ugye háború volt, és voltak elég komoly atrocitások” – meséli az egykori lelkipásztor. Hozzáteszi, az ő családi házukat is lövedék érte, amíg ők a szomszéd pincében voltak.

Hozzáteszi, szomorú élményekből biza jutott a háború utánra is, mert rengeteg lőszer maradt ezen a „hadszíntéren”, ami a falu legelője volt, a domboldal, a temető része a falunak, a gyerekek pedig nagyon sok ilyen fegyvert, fegyvergolyót találtak, azzal játszottak. Az egyik unokatestvére például úgy halt meg, hogy a nagyobbacska fiúk a legelőn találtak egy lövedéket vagy valamilyen gránátot, és betették a tűzbe, hogy robbanjon fel. Ez okozta az unokatestvér vesztét. 

Elpusztulhat a civilizáció

A nyugdíjas lelkész a saját háborús emlékei mellett az évek folyamán több háborút „átélt” a hírekből is: előbb a koreai, majd a vietnámi háborút. Már lelkészként a jugoszláviai háborúban segélyt is vitt az ott élő magyaroknak.

„Aztán jött a hírekben a szíriai háború, jött az iraki háború, és most itt van a nyakunkon, egész közel hozzánk megint az orosz és ukrán probléma, illetőleg az orosz és a nyugati világ problémája.” Székely József úgy érzi, nagy veszélye van annak, hogy kirobban egy harmadik világháború, s ha kirobban, akkor az veszélyesebb lesz, mint az előzőek.

Brigitta néniék öten voltak testvérek, két bátyja nem tartott velük, egyikük vasutas volt, a másik levente. Ennivalót vittek csak magukkal, Hargitafürdőre pedig gabonát is pakoltak, az állatokat hajtották maguk előtt. Amikor hazatértek, nem volt kifosztva a házuk. „Ami olyan volt, el is ástuk a kert végébe, például a varrógépet. De az oroszoktól féltünk, hogyne féltünk volna. Sok nehézség volt, nagyon sok emberrel csúnyán elbántak. A legényeket, ha elkapták, vitték maguk előtt, a leányokat pedig megbecstelenítették.”

Hajszál híján múlt, hogy nem halt meg a menekülés közben. „A repülőgépek alant szálltak, édesanyáméknál a fazekakat felaggattuk a léces kertre, s mind kilyuggatták. Csaracsóban pedig volt egy mogyorófabokor, ott legeltek a tehenek, és mentem, leakasztottam négy-öt mogyorót, és egyszer csak jött egy repülő.

Arra is visszaemlékezett, hogy a háború után nem volt ennivaló, ráadásul nagy szárazság is volt egyik évben. „Az árpapuliszka úgy csúszott le a torkunkon, mintha valami nagy finomságot ettünk volna. Gyermekek voltunk, éhesek voltunk. Szerencsére volt két tehenünk, lovunk, pityóka volt, aztán így meg voltunk élve.”

Takarékoskodni kellett mindennel

Mindenki ügyelt az élelemre, vigyáztak rá, nem hagyta a mezőn senki a termést. „A pityókát is úgy felszedtük, hogy a kicsi pityóka is jó volt. Ha tudtad, csináltad, ha ügyeltél, ügyes voltál, volt, amit egyél, ha nem ügyeltél, akkor nem volt amit egyél. Ha bőven csináltad, akkor te bántad meg. Takarékoskodni kellett mindennel” – bólogat Brigitta néni, majd a kommunizmus alatti időket is felidézi, hogy mekkora szegénység volt akkor, és mennyi nehézséget kellett megélniük.

Brigitta néni hangsúlyozza: ezelőtt is igyekeztek, hogy legyen tartós élelmiszer a kamrában, pincében, mert jó, ha valakinek van készleten ennivalója. „Akinek volt gabonája, s nem volt megcsépelve, az ügyelt arra, hogy ne kerüljön semmi belé. A liszt is nagyon jó, csak nem tart sokáig, mert egykettőre beleáll a féreg. Ha van zsír, az is jó. Az olaj is, bár mi ezelőtt az olajat nem ismertük, nekünk nem volt. Csak olyanunk volt, amit lenmagból és kendermagból csináltattunk Szépvízen. A kenyér a legdrágább kincs. Mert ha szárazság is van, van, amit enni. De ha kenyér nincs, semmi sincs.”