Házikedvenc helyett munkakutya: Székelyföldön vadítják vissza a komondort

többek között az Úz-völgyébe, a Csíki-havasokba, a Vargyasi-szorosba, Sepsiszentgyörgy környékére, a Kászonokba. Az elképzelés az, hogy ha nyájak mellett autentikus körülmények között nőnek fel, majd bebizonyosodik munkaképességük, ezt továbbörökítik, és a vérvonalat visszaviszik az anyaországba. Fésüs Károly távlati célként fogalmazta meg egy teljes komondorfalka létrehozását székely pásztorokkal.

Az a szörnyű szőr

A fajtarehabilitáción egyelőre tapasztalatszerzés folyik, a beszámolókból szűrik le a következtetéseket: eszerint gyakori a komondoroknál a vadak utáni elkódorgás, a rájuk bízott jószágok megtámadása, betegeskedések (szem-, fülgyulladás, csípőízületi elváltozás), tartásuk is költséges, mert sokkal nagyobb a táplálékigényük, mint a vidékünkön munkára fogott pásztorkutyáknak.

Megkérdeztünk egy székelyudvarhelyi komondortulajdonost, aki szerint errefelé a pásztorok körében inkább a nagyobb testű és agresszívabb kaukázusi juhász, a mioritik pásztorkutya vagy a kuvasz az elterjedtebb, a komondort rasztás, hosszú szőre miatt nem szeretik. Sok baj van vele, ezért előfordul, hogy együtt nyírják a juhokkal, holott ez a szőrzet épp arra való, hogy ha a medvével összeverekedik, az ne tudja megsebesíteni, ne hasíthassa fel az oldalát.

– véli Hadnagy László, megjegyezve az itthoni viszonyokról, hogy nincsenek DNS-tesztek, sokan a törzskönyveztetést sem veszik komolyan, úgyhogy komondortenyésztők helyett inkább kutyaszaporítókról lehet beszélni.

Ismerni kell a komondort

Gajzágó Áron is befogadott egy szukát és egy kant a Vargyasi-szorosban lévő lovas tanyájára. Ő kimondottan értékeli az ötletet, hogy ha már van egy jó kutyafajta,

Bár neki nincsenek rossz tapasztalatai, a máshonnan visszahallott viselkedészavaroknak tudni véli az okát: nem lett volna szabad a komondorokat egyesével, kettesével adni az esztenákra, idegen kutyák közé, mert „az úgynevezett szemes kutyák jól látnak, míg a komondor látása rossz, tehát óhatatlanul hátrányba kerül, el van nyomva, vagy terrorizálják a többiek, így az ellenkezőjét teszi az elvártnak. Ellenben ha falkában van, jól működik, ezért érdemesebb volna egy nyáj mellé egy egész alom kölyköt kihelyezni, csak magukra”.

A második világháború tizedelte meg az állományt, amelyet a vasfüggöny miatt amúgy sem lehetett frissíteni, de addig sem igen volt szükség pásztorkutyára, inkább gyerekekre, családtagokra bízták a nyájat. „A juhászok különben ápolatlannak tartják, mert a szőrébe bogáncs, piszok ragad, ezért is javasoltam néhány bács ismerősnek, hogy ha birkanyírás van, a kutyával kezdjék, máskülönben mire a nyájjal végeznek, elfogy a bor is, az olló olyankor könnyebben megszalad, hát persze, hogy odakap” – adomázik. Konkurenciát meg divatkutyákat emleget ő is, de a gazdák azzal nem számolnak, hogy az agresszív munkakutya kezelhetetlen és rövid életű, nem úgy, mint a komondor, amelynek jó tulajdonságait nem győzi sorolni.

Ennek a fajtának ezeréves a múltja, míg a legtöbb fajta csak a 19. és 20. század fordulóján alakult ki. Ballai József egyébként inkább hobbitenyésztő, aki népszerűsítés céljából ajándékba adja kutyáit, román vidékekre is vittek el tőle jócskán. Három világkiállításon vett részt, 2013-ban a budapestit meg is nyerte az azóta jobb létre szenderült Ráróval. Jelenleg huszonhat komondor gazdája, ezek közül tíz van otthon, a többi „dolgozik az ételért, tanyát vagy fatelepet, raktárat őriznek” , illetve fedeztetési célra veti be őket. Eleve válogatott példányokat vesz, és csak kant, mert a szukát kitenyészti magának, mindezt a vérfertőzés elkerülése végett, aminek veszélye egyébként a hazai állományt nem fenyegeti, az említett kis populáció miatt. Nem úgy, mint Magyarországon – mutat rá –, ahol épp ezért lett ideggyenge a rassz, mégis tovább tenyésztették, pedig egy komoly szelekcióra volna szükség: különválasztani a munkakutyákat és a show-ra alkalmasakat.