Gasztrótábor, ahol a csángók életmódját próbálhatják ki

„Ferinek mindig mondtam, hogy kéne egy kinti kályha, kemence. Elhívta Kicsi Kótát (Blága Károly), aki 86 éves, ő a völgynek egy ikonikus alakja. Többnyire táncosként ismerik, de nagy tudása van minden területen. Leültette és kérte, hogy csak mondja, hogy melyik téglát hogy kell tenni. Így készült el ez a búbos kemence. Ez az én álomkonyhám. Jött fel itt Nyisztor Tinka, ő a moldvai csángó gasztronómiával foglalkozik, meglátta, bejött, mondta, hogy neki is rakjon. Mondtam neki, csináljunk egy gasztrótábort, ő is szeret főzni, itt jár fel gombászni, mindig bejön hozzánk. Így megegyeztünk. Bennem már rég érlelődött ez, hogy lenne igény rá. A magyar ember azt mondja, hogy „olyan jóízűen kacagott”.

„Lassan harminc éve próbálok szimbiózisban élni a gyimesi emberekkel. Ezt az életmódot próbáljuk most bemutatni, és lehetőséget adni a kipróbálására. A disznóvágásnál reggel meg lehetett fogni a perzselőt, a kést, vágni a húst, sütni lehet kemencében, tésztát dagasztani, mert egy dolog leülni az asztal mellé és elfogyasztani az ételt, de más dolog, ha mi magunk készítjük.

„Az a baj, hogy a környezetünk tele van gépekkel, és ki vagyunk akadva, ha valamelyik nem működik, mintha megállna az élet. És itt van egy olyan lehetőség, hogy négy-öt napra ettől elrugaszkodjunk. Az itteni emberek még mindig harmóniában élnek a természeti környezettel, az emberi környezettel. Ez adja meg, hogy valaki aztán mindenféle civilizációs betegség nélkül hosszú éveket leél, mert harmóniában van a környezetével. Nagyon jól tudjuk, hogy ha a lélekben felgyülemlenek a negatív dolgok, azt a tánccal és a zenével mind ki tudja adni magából az ember, és ezáltal megkönnyebbül. Nem véletlen, hogy itt Gyimesben maradt meg a legtöbb keserves. Ezeknek az eléneklése gyakran többet ért, mint egy gyógyszer.”

Amíg lecseppen a víz a gerendáról

A gasztronómiai részre térve Zsuzsanna elmondta, úgy látja, hogy még Székelyföldön igen, de Magyarországon már nem nagyon főznek a harmincas éveikben járók. A napi munkaritmus miatt kimarad az életükből a főzés, a gyerekek az iskolában, a felnőttek a munkahelyükön étkeznek.

„Egyik évben volt itt egy csoport, bedagasztottuk a kalácsnak való tésztát, megsodortuk az ágakat, amelyeket összefonunk, és sorban álltak az asztalnál, hogy kipróbálják. Mi segítünk azzal, hogy akinek van igénye, megtanulhatja ezeket. Gyakran van, hogy eljönnek ide és fényképezik a kenyérsütést, a puliszkafőzést. De ha nem próbálja ki valaki, nem nyúl bele, nem dagasztja, gyúrja addig, amíg – ahogy itt mondani szokták – a gerendából lecseppen a víz, azaz a homloka gyöngyözni kezd a verejtéktől, addig nem fogja megtanulni. A mai világban minden gyorsan, hirtelen kellene. A nagyobbik lányunk például ezelőtt négy évvel elkezdett hegedülni, az első időben fájt a válla, sírt, hogy ez nehéz, abba kéne hagyja. Mondtuk neki, hogy ez nem úgy megy. Ahhoz vannak szokva a mai fiatalok, hogy ha kattintásra működik valami, rendben van, ha nem, akkor hagyják abba. Az, hogy valamivel megdolgozzanak, vagy kivárják az eredményt, nem igazán tetszik. Amikor idejönnek hozzánk Magyarországról vagy még távolabbról, akkor azt látjuk, hogy igazából szeretnék megtanulni mindezt, de nem olyan a világ, és nem azt a tempót diktálja, hogy ezt ő megtanulhassa.”

Egészben szemlélni

Illés Gábor a Felvidékről érkezett a táborba, korábban már több alkalommal járt Gyimesben. „Ahhoz, hogy igazán átélhessem, befogadhassam ezt a fajta zenélést, meg kell nézni, hogy hogyan élnek az itteni emberek, mi az, ami mozgatja őket a hétköznapokban. Így értem meg a gyimesi zenét és táncot is” – fejtette ki.

Sára Ferenc két szóval jellemezte a gyimesi életet: a minőség és a szabadság. A tábornak sincs szigorú programja, aki akar, csatlakozik a tevékenységekhez, fát vág, tüzet gyújt, kaszál, sétál vagy éppen lesétál a Brazil vegyesüzletig, ahol az öregekkel beszélgethet.