A karácsonyfán termő szalonczukkedli: egy hungarikum eredettörténete

„A drótostót a már sérült vagy sérüléstől óvni vágyott cserépedényt egy dróthálóba belefoglalta, mert az egyrészt nem koccan, másrészt, ha koccan vagy reped, nem hullik széjjel. A nagy, drága cserépedényeket, közös tálakat volt szokás drótoztatni. És ugyanő meg tudta foldozni a kilyukadt edénynek az alját: vágott két kicsi pléhdarabot, egyet rátapasztott kívül, egyet belül a lyukra, és a kettőt szegecsel összeütötte, és hozzá is ragasztotta valamivel ezt a két lapocskát. Gyerekkoromban a ’60-as években még jött a drótostót a Tabánba, kiabálta, hogy »drótozni, fódozni, fazekakat javítani« , és nagymama mindig félretette a foltozni való lábosokat, hogy amikor egy évben egyszer jön a drótostót, meg tudja javítani” – elevenítette fel. De vándoriparosok voltak a cukrászok is, akiknél az alapanyag szintén helyben megtalálható volt, a tudás pedig a fejben és kézben, még néhány eszköz a formázáshoz a tarisznyában. Valamennyi időre megtelepedtek valahol, aztán továbbálltak.

A rojtos szélű csomagolópapír

„Miskolc összes kezdő cukrásza az 1700-as években svájci francia volt. Ugyanígy Gerbeaud is svájci francia volt, aki az 1800-as évek végén megismerkedett Kuglerrel, aki szinte fiává fogadta, és így lett belőle minden idők leghíresebb budapesti magyar cukrásza. Nagyon könnyen lehet, hogy a szaloncukor receptjét is európai vándorcukrász legények, mesterek hozták. A legényeknek kötelező volt a vándorlás, különböző országokban, különböző mestereknél, műhelyekben tanultak. Ha elkészítettek egy remeket, valahol egy céhbe felvették őket, és onnantól kezdve házasodhattak, megtelepedhettek. Voltak a vándoriparosok, és voltak a vándorlegények, akik néhány évet így töltöttek el. Ezt a vendéglősök, kávésok, szakácsok is csinálták, hogy külföldi nagy szállodákban, híres vendéglőkben két-három évig tanultak. Így a tudás vándorolt, a tudás teljesen nemzetközi volt. A monarchiában minden legénynek, akármilyen szakmában dolgozott, kellett vándorolni, és külföldön is bizonyos időt eltölteni. Így legalább egy idegen nyelvet megtanult, és megtanulta annak a másik cukrászati kultúrának a fortélyait és finomságait. Úgyhogy emiatt követhetetlen, hogy pontosan honnan jött a szaloncukor, mert nem lehet egy közvetlen kapcsolatot végigkövetni, hogy valahol létezett, és megérkezett Magyarországra. Ilyen egyébként a gasztronómiában szinte sehol nincs, vagy nagyon kevés.”

Saly Noémi hangsúlyozta, az biztos, hogy az 1870-es években már készítették Magyarországon a kézműves szaloncukrot, Stühmer Frigyes volt az első, aki iparszerűen kezdte gyártani. Az inasok dolga volt a csomagolópapír rojtozása, létezett egy eszköz is erre, a „ricselő”, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban őriznek is egy ilyen kézzel hajtható masinát.

A foglalkozásokon résztvevők csapatösszekovácsoló feladatokat kapnak, amelyeket a múzeum hét termében látható várostörténeti kiállítás segítségével tudnak megoldani. Az Útkereszteződésben című kiállításon egy QR-kód leolvasós játék pedig azoknak szól, akik szeretnek játszani, elrejtett válaszokat keresgélni. „Tulajdonképpen a cukrászmesternek a nyomozását követjük végig a hét termen, a hét feladaton keresztül. Csíkszeredához is próbáltunk kötődni, mert a várostörténeti kiállítás Csíkszereda történetéről szól, és karácsonyi momentumokat kerestem itt, például karácsonykor nyitották meg a jégpályát, vagy megjelenik Márton Áron püspök személye az utolsó teremben a kommunista vallásüldözés kapcsán, és az ő címerében betlehemi csillag van, mert őt is karácsonykor nevezték ki. Nem közvetlen kapcsolat van a kiállítás és a karácsony között, hanem egy-egy tematikába próbáltam összekötni” – emelte ki a múzeumpedagógus.