Koccintottunk a 101 éves Julika nénivel

Az egy évvel ezelőtt még gomolyányi kutyák mára igazi házőrzőkké cseperedtek. A szomszéd, akit Juli néni „fiúként” emleget, és aki segít neki a nehezebb kinti munkáknál, érkezésünkkor ismerősként üdvözölt. Immár harmadik éve úgy várjuk a januárt, hogy Gyepes legidősebb lakosát ünnepelhetjük. Idén szándékosan mentünk a születésnap után, hogy tudjunk beszélgetni.

A helybéli Cseke Enikőtől, aki rendszeresen látogatja, előzetesen érdeklődtünk: hogy van Julika néni? Csodálkozással vegyes örömmel újságolta: fánkot sütött a vendégeinek! „Van két kutyusom” – mondja Julianna néni. És egy ébenfekete, fényes szőrű cica is elősomfordált. Meglátszik a házi kedvenceken: jól tartja gazdájuk. A pincelakás minden zugában felfedezhettük a néhány nappal korábbi köszöntés virágait és válogatott ajándékait: gyümölccsel, tortával, édességekkel kínálgatott a ház asszonya. „Elhalmoznak mindennel” – mondta meghatódva. Még az amerikai testvérgyülekezetből is kapott üdvözlőlapot, és felemlegetette Orbán Dezső tiszteletes úr köszöntő gondolatait. Kiemelten emlegette dédunokáját: megígérte neki, hogy amíg „nannyó él, mindenről gondoskodik”. „A sótól a fáig mindent hoznak” – összegezte a családi élményt beszélgetőtársunk.

Kérdésünkre, hogy tényleg sütött-e vendégváró falatokat, pajkosan felnevetett, és mesélni kezdte: nem akarták, hogy fárassza magát, kímélnék minden munkától. „Meg volt tiltva”, hogy készüljön, és úgy akarta, hogy még „Enikő se tudja”. Meg kellett várnia, amíg este elment a szomszéd, hogy bekeverhesse a tésztát. „Egy fakalánnyal jól felvertem” – imitálta a mozdulatot. – Az aragázon hamar megsült: fél tizenegyre minden készen volt. A mosogatás nehezebb, másnapra hagytam.” Hüledezésünkre megmutatta a két maradék fánkot.

„Nem jutottam szavakhoz”

„Jó érzéssel” emlékezett január hatodikára, 101. születésnapjára. Fia Mózes bácsi, túllépte már a nyolcvanat, unokája is 66 éves, de otthon volt dédunokája és 19 éves ükunokája is. A település legidősebb lakosát az egyházközség ajándékával is meglepték. És bár „szőtte korábban a gondolatait”, nem jutott szavakhoz. Mesélte: úgy járt, mint egykor Petőfi Sándor…

Míg emlékeit sorolta, odaszólt Enikőnek: „A kamara küszöbjiről vedd ki a bort. Inni fogunk.” Juli néni elballagott a szekrényhez, előbb a tálcát tette az asztalra, majd egyenként vette elő a boros- és vizespoharakat – pontosan annyit, ahányan körbeültük az asztalt. A tortaszeletekre és a süteményre mutatott: a születésnapról maradt, és kedvesen kínált: „Tessék elfogadni!” Jókedvűen koccintottunk az egészségére. „Az idő eljárt – tette a jókívánságok mellé. – Mozgásom egy kicsit nehéz. A kaput kinyitom, bezárom – nyugtázta. – Evvel a korral kell számolni.”

Hogy mi életidejének a nehézsége? „Érzem, meg kezdtem roskadni” – párásodott el a szeme. S hogy mi a jó benne? „Kifejezésre sem tudom juttatni. A köszöntésen sem jött szó az ajkamra. A család egyben volt. Én magam csodálkozom, hogy ezt a kort megértem! Hány korosztály elment… Itt vagyok, kérem szépen.”

A jeles nap után a családtagokok „eloszlottak”: visszautaztak lakhelyükre, Szentegyházára, Brassóba, Medgyesre; az ükunoka pedig az egyetemre. Hogy telnek a napjai? – kérdeztük. „Felkelek, egy kicsit főzicskélek… Pici étvágyú vagyok, válogatok – szabadkozott. – Zöldségfélét eszek, Enikő hoz levest. Bényitja az ajtómat, meglátogat. A televíziót fel-felnyitom: amikor filmet nézek s átérzem, a koromról megfeledkezek. Hálát adok Istennek, hogy még helyesen fel tudok fogni mindent.”

Emlékek

„Egy pipe hozott Gyepesbe” – kezdte a történetet. Volt egy fiú, akit 13–14 éves korában nagyon szeretett. Apja tiltotta: három lánytestvére volt a fiúnak. Plusz egy asszony nem kell oda – idézte vissza az apai tanácsot. Bár értékeli, és dolgos, kézimunkázó asszonyként emlékszik Julika néni a mostohaanyjára, hozzáteszi: „anyai szeretetet tőle nem kaptam”. Az életfordító eseménynek, a férjhezmenetelnek is főszereplője volt. Sok pipéjük volt, de egy napon az egyik elveszett. Mostohája szidása után megfogadta: „az első kérőmhöz hozzámegyek”. Gyepesbe vitték feleségnek.
Ma pár régi csokoládésdobozban tartja képi emlékeit. A sorra elővett sok fénykép alapján mesélgetett, de közben örömmel mutatta meg a róla írt két újságcikket is. Az egyik fotón azt a síremléket láthattuk, amelyet férje halála után készíttetett. A másikat szemlélve büszkén mutatta: a templomi kézimunkákat ő maga szőtte.

Hatévesen maradt árván, hatvanévesen özvegyen. Számos tragédia is érte, közte az Ilona-völgyében balesetben elhunyt unokájáé. De legfájdalmasabb emlékként férje halálát idézte fel, olyan szemléletesen, mintha csak tegnap történt volna. „A méheket felkészítette – legeltetni indult volna. Az asztalon kész volt az útra szánt fasírt, mézes pogácsa. Kiment, hogy kösse meg a csordából hazatérő állatokat. Nem jött be. Odapillantok, s hát a földön van. A szomszédasszonnyal hátrafutottunk, de élet már nem volt! Ez nagyon megrázott…” Egy kis csend után megjegyezte: „Ilyen az élet: sok mindent hoz magával, s el is visz…”

Két barátja a könyv és a kézimunka volt

Nem faggattuk, mi a hosszú élet titka, hiszen maga vall életszemléletéről: a jót és a rosszat egyformán elfogadta. Árvaság, özvegység, két világháború, kollektív… „Egy kicsink volt nekünk, ezért nagyon vágtak” – emlékezett vissza a szövetkezetesítést megelőző és az azt követő időkre.
Arra büszke, hogy amíg jól látta a betűket, „egy könyvem mindig félbe’ volt”. 90 éves korában olvasta el másodszor az Elfújta a szélt. Nagyítóval most is olvas, de hiányzik a szemüveg. Látása későn gyengült meg, akkor már restellt orvoshoz menni. Szavai szerint: „Mit szólna a szemorvos, meddig akarok élni?” Napjainkban „egy ekkora nagyítót viszek oda, ahol olvasni akarok” – mutatta. 
Mit üzen a fiatalabbaknak? „Minden mulandó: a szépség, az öröm, a bánat… Még a sziklák is megmozdulnak… Igyekeztem a vonalat megtartani. Nem voltam háttérben, akárhová mentem, tekintélyem volt, megbecsültek. Nem sírnám vissza az életemet – vallja. – A múltat sokszor felidézem. Sok nehézség is volt. Éjjel, amikor felébredek, visszagondolok arra, mi minden történt…” Közülük a legkedvesebbről faggattuk, de megígértük, nem írjuk meg. Annyit azért elárulhatunk, egy fiatal lányként Homoródszentmártonban, a szülőfalujában megélt majálisról mesélt. 
Felhörpintettük a bort, az üdítőt. Búcsúzás előtt Julika néni szerette volna, ha megnézzük házának felső szintjét, hogy lássuk „milyen az otthona egy százegy évesnek”. A következő látogatásra halasztottuk a lakásszemlét – bízva, hogy megérjük egészségben.