„Ez a mart honos”

Szász Enikő az öregektől hallotta: a valahai székely embernek több fia volt. Amikor legénysorba kerültek és házasodni készültek, egy napon összehívta őket az apjuk. Egyiküknek azt mondta: „Ez a hely a tiéd, fiam!” Faluja Etéd lett. Másik fiának is kimért egy akkora területet, de nem azt akarta. „Nem lehet, ott én lakom”. Így született Énlaka. A legkisebbiknek ekképpen ajánlotta a helyet: Ez a mart honos. És megtelepedhetett Martonoson. Mi majd egy évtizede vissza-visszajárunk a szemnek-szívnek kedves faluba. Nyomon követhettük a változásokat is, amint megifjodott a kultúrház, templom, a gyülekezeti terem. 

Sás, tanya volt – otthon lett

A falu bejáratánál régi ismerősökhöz kopogtunk be. Derzsi Józsefék portáján három generáció lakik. Szeretik a csendességet, a jó levegőt. József nagyapja egykor még tanyának minősülő helyen élt, malma volt, a malomházban laktak. Összenőtt már a hely a faluval. Huszonnégy év városon lakás után kerültek haza a Derzsiék. A katonaság után az udvarhelyi Gábor Áronban tizenhét évig lakatosként dolgozott. Hat évet inaskodott egy öreg kovács mellett, a lakatosszakmát továbbképzőn sajátította el. Szülei magukra maradtak, betegeskedtek, a földeket vissza kellett venni. Amikor visszatért Martonosra „az üllőtől, kalapácstól bocsánatot kért”, vett két kicsi borjút, tehén lett belőlük.

Fia, Csaba tíz év múlva szintén úgy döntött, hazatér. Most együtt gazdálkodnak. Közös cégüket családi vállalkozásként működtetik. Üzemelteti a kovácsműhelyt, állatokat tartanak, mezőgazdasággal foglalkoznak. Részvényesek a keresztúri tejgyárban. „A székely ember panaszkodik, de megvagyunk, hála Istennek” – mondta mosolyogva. Benéztünk az istállóba, ahol fejés-etetés után elpihentek a tehenek. Majd a kedvünkért tüzet csiholt a kovácsműhelyben, és néhány perc után már hevült egy fémdarab. „Addig ütötte, amíg a vas meleg volt” , a szikrák fényénél láthattuk, miként nyeri el a kemény munka nyomán végső alakját a patkó.

„Elszoktam a várostól”

„Jártunk félcipőben is, most gumicsizmában; jártunk színházba, most az istállóba” – jegyezte meg pajkosan József az udvaron. Miközben megcsodáltuk a maga által készített kovácsoltvas díszekkel ékesített lakásbejáratot. Gyepesi születésű feleségével elnosztalgiáztunk az udvarhelyi évekről, amikor fiaik még óvodások voltak. Lakásukban most kisebbik fiuk lakik. Etelka a cérnagyárban, majd a Tábor-negyedi napköziben dolgozott. Amíg nyugdíjba jöhetett, fordítva ingáztak. Úgy érzik, Martonosban többet dolgoznak, mint Udvarhelyen – nyáron reggel öttől este tízig. Nem egyből jön meg a haszon, csak apránként. Lóvasalásért, szekérjavításért a szomszéd faluból is felkeresik a kovácsműhelyt. „Meg kell csinálni, hogy tudjanak dolgozni az állatokkal.” Délben ebédszünetet tart József. Amikor nincs széna... Esténként leülnek az udvari kőasztalhoz. Hétvégén együtt a család, egy kapun belül. Télen a disznóvágás nagy családi ünnep. Elmenni a faluból csak úgy tudnak a családtagok, ha előre megbeszélik. Sokat költenek a területek feljavítására – „kegyetlen sok kárt tesznek a vadállatok”. Nappal dolgozni, éjjel őrizni?

„Voltunk egy kicsit városiak”

– Megkóstoltuk – mondta Szász Attila, aki nagyszüleinél nevelkedett Martonoson. Székelykeresztúron tanult, majd ott is dolgozott. Albérletben laktak. „Az idő alakította. Egyre többet jöttem haza.” Rajta voltak a tömbház-kiutalási listán is. Érezték: nem nekik való, kell az udvar. Vásároltak egy telket, volt egy házalap is. Közben tatája mellett dolgozott az asztalosműhelyben. Mára úgy érzi: „elszakadtunk a várostól”. Épül, gyarapszik az asztalosműhely. Fiuk Udvarhelyen tanul a Tamási Áron Elméleti Líceumban. Erőssége a matematika, versenyzik is. Kislányuk ötödikes, Szentábrahámra jár az iskolabusszal. Attila feleségével, Enikővel „főállású hobbiméhésznek” mondja magát. Hetven család az állományuk, nem adnak nekik sem cukrot, sem szirupot. Csak a feltétlenül szükséges kezeléseket végzik el. Ottjártunkkor volt az első virághordó nap. Elmesélték, hogy egyszer „valami lopta” a virágport az alacsony kaptárakból. Kislányuk fejtette meg: a süni az, „látta az orrát”.

Enikőék négyen voltak testvérek, nagymamája nevelte Csekefalván. Filológia-idegen nyelv osztályban érettségizett Székelykeresztúron, utána megismerkedett Attilával. Együtt folytatták. Sokat és szépen kézimunkázik, jelenleg a gyümölcsfesztiválos standra készít egy drapériát helyi motívumokkal. Székely ruhát varr, bútort fest. Mindketten úgy érzik: jó Martonosban élniük, közelebb a természethez. Sok mindent megtermelnek a kertben. A medvejárás ellen villanypásztort szereltek. Időnként az őzike bemegy az almáért. Jó baráti közösségük van, akikkel el tudnak menni Udvarhelyre, keresztúrra. Színdarabokat tanulnak be, bálokat szerveznek, és Enikő minden évben részt vesz a martonosi asszonyokkal az Udvarhelyszéki Gyümölcsfesztiválon. „Sok helyre elmegyünk, megcsináljuk, ami tőlünk telik” – összegezte. Közben finom, saját készítésű szörppel kínált, és számba vettük, mi mindent festett a tél folyamán, a mécsestartótól a hűtőmágnesig. A kinti munkákon a sor: ültetésre várt az árnyékban egy nagy csokor pink boglárka.

Közben leszállt az este. Itt-ott kutyaugatás hallatszott. Nyugodt volt a martonosi éjszaka. Hajnalban más-más madárhang verte fel a csendet. Vissza-visszatér emlékezetünkben itthon is az előkészítős Szász-Cserey Mátétól hallott, nagyon mélyről feltörő mondat: „falun jobb, mint városon”.