A vesszőnek lelke van

Alig két éve voltunk látogatóban a siménfalvi Forgács Jánosnál, aki akkor örömmel mesélt a kosárfonás fortélyairól, a szakma szépségéről, a különböző külföldi megrendelésekről. A napokban ismét megkerestük, de már nem volt annyira lelkes, mint évekkel ezelőtt. „Az utóbbi két évben nagyon megcsappant a megrendelők száma, a korondi kereskedők is panaszkodnak, hogy kevesen vásárolnak, s nekik sem éri meg, hogy felhalmozzák a raktárban az árut. Régebben folyamatosan dolgoztunk, mert tudtuk, előbb-utóbb jönnek és viszik a kész terméket, de ma már ez nem így megy. Csupán megrendelésre dolgozunk, és olyan tárgyakat készítünk, amit igényelnek. A kereskedők is csak akkor rendelnek, ha már eladták a kosarakat. Megtörténik, hogy csak előleget adnak, de olyan régóta ismerjük egymást, hogy megbízunk bennük” – mondja a mesterember.

Forgács János szerint az alapanyag, azaz a vessző beszerzésével is gondok vannak, hiszen az országban ma már kevés ültetvény van, ezért a termelő szabja az árat, nem pedig a piac határozza meg. Magyarán ki vannak szolgáltatva. Régebben könnyebben ment a fűzfavessző beszerzése, hiszen az erdészetek nagy mennyiségben termesztették, ezért olcsóbban lehetett hozzájutni. „Próbáltuk itthon is megtermeszteni, megvolt a nagy befektetés, de nem vált be, homokos talaj kellene, nem jó ez a sárga, agyagos föld” – véli.

A Forgács család minden tagja űzi a kosárfonást. Bár a megcsappant rendelések miatt János menyének félállásban más munkahelyet kellett keresnie, a mindennapi ebédről pedig felesége gondoskodik, így ő is csak délutánonként tud besegíteni a műhelyben. „Megélni nem lehet ebből, csak éldegélni, de ehhez értünk, ezt kell csináljuk. Nekem is két évem van a nyugdíjig, harmadik mandátumomat töltöm a helyi tanácsban. Szerencsére van egy stabilnak mondható angol megrendelőnk, akire nyolc éve számíthatunk. Igaz, az elején ő is többet elvitt, de mindig rendesen fizetett. Aztán vannak komolytalanok is, akik idejönnek, megígérnek mindent, megrendelik a termékeket, mi legyártjuk, de nem jönnek utána” – meséli Forgács János, aki úgy véli, a kínaiak miatt hanyatlik ez a szakma, hiszen olcsón rengeteg mindent behoztak Európába, és nagyon leverték a kézművestermékek árát.

A vessző nálunk is megterem, de sok gondozást igényel

Siménfalván a főút mentén pillantunk meg egy vörös fűzfavesszővel beültetett jókora parcellát. Rögtön kiderítjük, hogy Kibédi Miklós az ültetvény gazdája és tulajdonosa, de csupán szüleit találjuk otthon. Édesapja elmondja, a mi vidékünkön is megterem a vessző, nagyon sok gondozást igényel, gyakran kell permetezni, kapálni, akárcsak a kultúrnövényeket. Bár Miklóst is elértük telefonon, szerinte semmi rendkívüli nincs a vesszőtermesztésben, úgy véli, hogy ez éppen olyan, mint a kukorica vagy a pityóka. A vessző kilónkénti ára 1,5–2 lej között mozog, és többnyire a faluban értékesíti.

Aki velem kezet fog, az könnyen megtanulja a mesterséget

Szintén Siménfalván, Ráduly János házánál a kapura kiakasztott fonott kosarak csalogatják a vásárlókat. A mesterember hatéves kora óta köti a kosarat, dédnagyapja is ezzel foglalkozott, tehát apáról fiúra szállt a mesterség. Családi hagyomány, több mint százéves, mondja. „Az 1800-as évek végén honosodott meg itt Siménfalván a kosárkötés, dédnagyapám például Szeben környékére járt dolgozni, és ott tanulta meg a »húzogatott« kosárfonást. Itt nálunk, mivel kevés a föld, ezzel kezdtek el sokan foglalkozni, s 1918-ban egy tanító is oktatta a helyieknek a mesterséget. Plusz pénzkereseti lehetőség volt az egyéb munkák mellett. Mi most már főállásban csináljuk, bár a tanult szakmám lakatos-hegesztő, és 15 évet dolgoztam a fémiparban” – mondja János.

Kétéves unokája már hasítja a vesszőt, a hatéves már gyakorolgatja a fonást, a nagyszülők játékosan próbálják megmutatni a technikát, hogy ők is kedvet kapjanak, sikerélményük legyen. „Gyenge a kereslet, érződik a válság, a népnek nincs pénze. Tagja vagyok a Romániai Népművészeti Szövetségnek, és minden évben elmegyünk a Budai Várba, a mesteremberek sokadalmára, ahol találkoztam egy német férfival. Az ő kérésére készítettem el egy nagyon régi típusú, több mint százéves gombászókosarat, amelyből aztán több darabot rendeltek.”

Ráduly János szerint a jó vessző törik, szakad, a vesszővel munka közben beszélgetni kell, tehát össze kell nőni vele. Bonchidáról vagy Moldvából szerzik be, olykor a faluból is vásárolnak.  Ebből is többféle van, például szürkefűzfa, selyemfűzfa, csigolya, poronyvessző, kendervessző, venyige stb. Jánosék a mogyorófával is dolgoznak, kerítéseket készítenek belőle, de nádból is fonnak. Mindenféle tárgyat elkészítenek, a fonott széktől a játszóházig vagy akár a különféle állatokig, a békától a kacsáig.

„Nem szoktam piacolni, a megrendelőink jönnek és elviszik. Egy német cégnek évente négy-öt alkalommal szállítunk árut. Aztán oktatni is járok, ha hívnak, többször voltam alkotótáborokban, különböző rendezvényeken. Csíkszeredában például tizenöt napon át tanítottam felnőtteknek kosárkötést, akik hamar elsajátították a szakmát. Nem kell semmi más a kosárfonáshoz, csak egy vesszőhántó, egy metszőolló, egy kacor, egy ár és egy gyalu. Aki velem kezet fog, az hamar megtanulja a mesterséget” – mondja János.

Szerinte meg lehet élni ebből, csak sokat kell dolgozni, naponta 14–15 órát. Az alapanyaggal is sok a bíbelődés: előbb meg kell főzni, majd kézzel meghámozni, elő kell készíteni, megszárítani, osztályozni, csak ezt követően lehet dolgozni vele. „Csak a lusta ember unja meg ezt a munkát, hiszen változatos, ha ez nem is látszik kívülről. Bármit meg lehet fonni, én meg bármit elvállalok. Aztán veregetem a vállam, hogy meg tudtam csinálni” – mondja viccelődve a mesterember.