Több mint ezer arc a „kicsi magyar világból”

A zalánpataki falumúzeumot éppen tíz évvel ezelőtt megalapító Préda Barna néprajzkutató legújabb, Üvegbe zárt idő című kötetéről van szó, amelyet múlt héten mutattak be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. Mint kiderült, ez jóval több egyenruhák, rendfokozatok és kitüntetések képes leltáránál:

Szungert Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának ideiglenes ügyvivője a bemutatón úgy fogalmazott: utólag szinte sorsszerűnek tűnik az 1990-es földrengés, hiszen

Szerinte az anyag jelentőségét éppen az adja, hogy nem csupán száraz történelmi tényeken keresztül mutatja be a korszakot, hanem hétköznapi emberek arcán és sorsán át.

Kincs a földrengés romjai között

A 19. század vége felé tízgyermekes, szegény családból induló, de alázattal és kitartó munkával Székelyföld elismert és megbecsült szereplőjévé váló Incze Lajos (1882–1961) sepsiszentgyörgyi fényképész hagyatékának második élete különös módon kezdődött.

Az épület helyreállítása során mintegy ötezer üvegnegatív került elő.

A hatalmas anyagot előbb Kovács László (1944–2022) szentkatolnai fotóművész vette gondozásába, őrizgette majd három évtizeden át. Egy házilag készített szkenner segítségével próbálta digitalizálni az üvegnegatívokat, és a Facebook-oldalán időről időre közzétett néhány felvételt, a posztok alatt pedig

Így találkozott Préda Barna is 2019-ben a hagyatékkal, és ajánlotta fel segítségét ahhoz, hogy kötet készüljön belőle. Kovács László azonban – mint később kiderült, betegség miatt – már nem tudta folytatni a munkát, 2022-ben el is hunyt. Préda 2025-ben vette fel újra a kapcsolatot a családdal, és kezdett hozzá a hagyaték módszeres feldolgozásához.

Az ötezer üvegnegatívtól a könyvig

Először magukat az üvegnegatívokat kellett digitalizálni. Préda esténként elsötétítette a szobát, LED-panellel világította meg az üveglemezeket, majd fényképezőgéppel, állványról, időzítő segítségével egyenként lefotózta azokat. 2025 őszére végzett ezzel a munkával.

A negatívok előhívása közben néha egészen különös módon érintette meg a múlt. Kezébe került olyan, több mint nyolcvanéves negatív is, amelynek pozitív változata ma a középajtai temetőben látható:

Őt magát Mezőzáhon temették el megannyi bajtársával egyetemben.

A kutatás során meghatározó iránymutatást kapott József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténésztől, akitől Préda Incze Lajos életéről érdeklődött. Tőle tudta meg, hogy az unokái még élnek. Felkereste őket, majd miután kiderült, hogy

A jeles fotográfusról az egyik unokája, Nagy Gabriella nyugalmazott magyartanár is szép emlékeket elevenített fel a könyvbemutatón.

Nem pusztán album

A kötet lapjain elsősorban az 1940-es második bécsi döntést követő, közkeletű elnevezéssel a „kicsi magyar világ” egyenruhás társadalma elevenedik meg. A Magyar Királyi Honvédség katonái mellett csendőrök, a Vitézi Rend, a Tűzharcos Szövetség és a Levente Mozgalom tagjai, valamint vasutasok, postások, pénzügyőrök és különféle egyesületek képviselői néznek vissza az olvasóra.

Az egyelőre 300 példányban kiadott kötetben a 901 digitalizált fénykép közel 20 százaléka szerepel, és ezeknek sajátos értéket kölcsönöz, hogy az ábrázolt emberekről családjukban esetleg már csak halvány emlék maradt.

A bemutatón a szerző beszélgetőtársaként jelen lévő Berekméri Árpád történész, az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi fióklevéltárának vezetője szerint egy ember életében talán egyszer vagy kétszer adódik lehetőség arra, hogy hasonló nagyságú történeti kincs kerüljön a kezébe. Kiemelte: más ilyen mennyiségű, egyetlen hagyatékból származó,

A képek azonban annál értékesebbek, minél többet tudunk a rajtuk szereplőkről. Egy egyenruháról megállapítható a fegyvernem, felismerhetők rajta rendfokozatok, jelvények és kitüntetések, de a fotó történeti forrásértéke megsokszorozódik, ha az arc mellé név és élettörténet is társítható – hangsúlyozta.

A dédnagyapa fényképét is kereste

Préda Barna mély empátiával, a személyes kötődéseitől egyáltalán nem mentesen tudta végezni ezt a munkát, ami egyáltalán nem baj. Zalánpatakon nőtt fel, ahol a dédnagyanyja egy 1943-ban készült katonaképet őrzött az ágya fölött. Nemzedékeken keresztül ugyanazon a helyen kísérte végig nagyapja, édesanyja, majd az ő gyermekkorát is. Sokan a puszta véletlen számlájára írnák, de talán annál többre utal, hogy

Amikor az üvegnegatívokat válogatta, abban reménykedett, egyszer csak kezébe kerül a családi fénykép eredetije is, de nem találta meg. Más zalánpatakiak felvételeire azonban rábukkant, néha még könnyeket is kicsaltak a szeméből.

Ez magyarázza azt is, miért igyekezett néprajzkutatóként mindenekelőtt emberi oldalról közelíteni az anyaghoz. Háborúkról beszélve könnyű hadosztályokat, zászlóaljakat, hadműveleteket és veszteségi számokat emlegetni, miközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ezeket az alakulatokat egyének alkották, mindegyikük saját családdal, saját sorssal, saját álmokkal.

Aki után egyetlen fénykép maradt

A bemutatón ennek egyik megrázó példája is elhangzott. Egy korábbi zalánpataki gyűjtése során egy idős férfi, Préda Jenő házában digitalizálta a családi fotográfiákat. Már úgy tűnt, mindennel végeztek, amikor a kilencvenen túli aggastyán szólt: még lenne egy kép.

Ő is 1944-ben halt hősi halált, fényképét az öccse évtizedeken át hordta a pénztárcájában. Bevallása szerint a kötet szerzője ekkor értette meg igazán, kik is szerepelnek az ilyen katonafotókon: nem egyszerűen egyenruhások, hanem valakinek a fia, férje, testvére vagy édesapja.

A feldolgozott 901 hadtörténeti vonatkozású üvegnegatív több mint ezer arcot őrzött meg, a bemutató időpontjáig mindössze tizenegy (azóta pedig még négy) személyt sikerült név szerint azonosítani. Köztük például Bartha Mihályt a m. kir. 11. székely határőr-zászlóalj katonájaként, aki Boér Imre egykori magyarhermányi tanító 2026. április 10-én bekövetkezett halála óta az Úz-völgyi harcok utolsó túlélője. 

Amikor az egyenruha is becsap

Ráadásul maga a műterem is megtévesztheti a mai kutatót. A bemutatón elhangzott: előfordult, hogy a fényképezkedő honvéd magasabb rendfokozatú egyenruhát öltött magára, mert egyszerűen jobban mutatott benne.

Olyan veteránnal is találkoztak már a kutatók, aki évtizedekkel később

Más képeken az adott személy életkorával összeegyeztethetetlen kitüntetés, egymáshoz nem illő nadrág, sapka vagy egyéb ruhadarab bukkan fel. A műtermi kellékek tehát olykor szándékosan „szebbé” tették a valóságot. Éppen ezért a gyűjtemény nemcsak hadtörténeti, hanem fotótörténeti szempontból is érdekes:

Sokan közülük nem tértek vissza a háborúból. Mozgósításkor a katonák gyakran még indulás előtt felkeresték a műtermet, egyedül, bajtársaikkal vagy feleségükkel és gyermekeikkel fényképeztették le magukat. Némelyikük után ez a portré maradt az egyetlen kézzelfogható emlék.

Talán ezért sem tekinthető lezártnak Incze Lajos hagyatékának története a kötet megjelenésével. A tervek szerint

A könyv tehát egyszerre eredménye egy hosszú értékmentő munkának és felhívás annak folytatására: hátha valaki egy nyolcvan évvel ezelőtt készült fényképen egyszer csak felfedezi a nagyapját, dédapját vagy egy régen elfeledett falubelijét.

A múlt ugyanis ott van az üveglemezeken – csak nevet kell adni az arcoknak.