Milyen vásárra ment Barabás Miklós román családja?

Az egyéb rangos elismerések mellett tavaly Háromszék Kultúrájáért Díjjal kitüntetett művészettörténész a sepsiszentgyörgyi Artprinternél nemrég megjelent Képhistóriák című kötetébe sűrítette össze a Barabás Miklóssal és Gyárfás Jenővel kapcsolatos kutakodásai eredményeit. Az igényes kivitelezésű albumot Szent Mihály napján mutatták be kézdivásárhelyi Kosztándi Galériában, ahol a faggatózást magára vállaló Deák Ferenc művészettörténész már ez elején feltette a költőinek tűnő kérdést a szerzőnek, illetve Kopacz Attila kiadónak:

Az igenlő választ pedig nemcsak a kötetben fellelhető kisesszék támasztják alá, hanem hármuk beszélgetése is – alább ezekre alapozva ragadunk ki pár kevésbé közismert, de érdekesnek ítélt mozzanatot a kézdimárkosfalvi születésű Barabás Miklós életművéből.

Zavar a születésnap körül

Jánó Mihálynak sikerült egyértelműen tisztáznia születésének pontos időpontját is, mert ugyan a festő önéletírásában egyértelműen 1810. februárt 22-ét adta meg, az egyik rokona később meglehetős zavart keltett azon állításával, miszerint ő december 10-i dátummal látott egy anyakönyvi bejegyzést. Ezt aztán annyira komolyan vették, illetve annyira beivódott a köztudatba, hogy

Arról nem is beszélve, hogy a Wikipédia vonatkozó szócikkében is február 10-e szerepel. Holott emberünk tényleg február 22-én jött világra, és két nappal később már meg is keresztelték, mert annyira gyengének, véznának tűnt, hogy hosszas jövőt nem jósoltak a számára. Ehhez képest, nagy szerencsénkre a 88. életévét is megérte!

Barabás később meg is festette a szülői házat, bár sok időt nem töltött benne, ugyanis a napóleoni háborúk idején az erdélyi nemesi felkelőkhöz csatlakozó édesapja, Barabás János távolléte során – egyéb komolyan elfoglaltság hiányában –

Itt aztán másodszor is férjhez ment, és időközben apja is újraházasodott. „Ekkor már változni kezdett a sorsom, mert

Szolgadiákként Nagyenyeden

Itt tanára, Császár Miklós biztatására kezdett el arcképeket rajzolni, főként emlékezetből; előbb csak a diáktársain gyakorlatozott, aztán komolyabb „alanyai” is kerültek, mint például báró Kemény Simon főispán vagy Katona Zsigmond főkormányszéki tanácsos, pedig utóbbival csak egyszer találkozott fertályóra erejéig, és akkor is gyertyafényben.

„Ez a tizenéves gyerek hihetetlen jó karakterteremtéssel készített megrendelőknek képeket, és mindig vezette, hogy mennyi pénzt kapott érte. A felnőtté válása 16 éves korában következett be, amikor

(Egyes munkáiért ma is 10–15 ezer dollárt fizetnek aukciókon.) Amikor tizennyolc éves fejjel otthagyta az enyedi kollégiumot, megszökvén a vizsgák elől, hogy Nagyszebenben fejleszthesse tovább képességeit, no meg egy kis pénzre is szert tegyen, kiváltva ezzel dálnoki nagyapja éktelen haragját, 250 váltóforint lapult a zsebében. De hagyott is maga után: például az 1826-ban elkészített, Quodlibet nevű tusrajz-kompozícióját, amelyet jelenleg is igazgatói irodában őriznek. Igaz, sokáig másolatnak hitték, mígnem két sepsiszentgyörgyi képzőművész, Vargha Mihály és Vinczeffy László kézbe nem vette, és meg nem állapította róla, hogy az elveszettként számon tartott eredeti. És ezen ott szerepel az első önarcképe is, amelyen „már öntudatos művésznek érzi magát.”

A királyt is megfestette

Nagyszebenben is a nagybátyja, az európai műveltségű Gaál Miklós istápolta, aki gyorsan felismerte Barabás Miklósban a tehetséget, és mindent elkövetett, hogy jó úton haladjon előre. Itt,

„Bara Gábor pedig bevezette a fiatal rajzolót a kőnyomat rejtelmeibe, s ily módon a litográfiákkal dolgozó nyomdák hamarosan egész Erdélyben ismertté tették a nevét” – mondja Jánó Mihály. A Brukenthal-múzeumban ma is több, feltehetően szász család tagjának miniatűr arcképét őrzik.

Szászföld után Kolozsváron, az éppen ott tanító Gentiluomo olasz festőtől tanulta meg az olajfestés alapjait, addig ugyanis krétával rajzolt vagy vízfestékkel dolgozott. De nemcsak tanulta, túl is szárnyalta mesterét!

És ha már ott volt, korábbi kollégiumi tanára, Hegedűs Sámuel pártfogásának köszönhetően, illetve a kolozsvári Királyi Akadémia Líceum megbízásából

Élő modell híján Barabás feltehetően egy másik császárportréból nyert ihletet, a művet a Bánffy-paltában működő Művészeti Múzeumban őrzik.

Pénzgyűjtés Bukarestben

Román bojárok biztatására aztán Bukarestben is lehúzott két évet, portrémegrendelések révén több ezer forintra menő összegre, no meg gyümölcsöző ismeretségekre téve szert. Az itt készített, százakban mérhető munkáinak zöme elkallódott a kommunizmus éveiben, így például

Szerencsére 1839-ben váratlanul összefutott barátjával Gräfenbergben, és akkor újra megfestette, immáron harmadjára. Ugyanígy a Cleopatra Trubețcoiról 1832-ben 8 aranyért festett kis arcképnek is csak egy bő évszázaddal később írt könyvben maradt meg a reprodukciója – a 19. századi bukaresti élet egyik legismertebb dívája életszeretetéről legendák születtek, állítólag a román fővárosban koncertet adó Liszt Ferencet is elhalmozta kegyeivel…

Híres képét, A vására induló román családot viszont nem itt, hanem jóval később, 1844-ben alkotta meg Budapesten, és eredetileg Vásárra induló (marzsinyár) oláh család címmel került be a művész jegyzékébe. Ezt a névnevet akkoriban még senki sem pejoratív értelemben használta, teljesen megszokott és elfogadott volt, de

Holott az Szeben–Hegyaljára (Mărginimea Sibiului) utalt, és az illető család éppen a Gajna-hegyi leányvásárra indult vissza.

A nemzet festője

A jól jövedelmező bukaresti hónapok után megengedhette magának, hogy másfél éves itáliai tanulmányúton vegyen részt, amire ugyan Jánó Mihály nem tér ki könyvében, de mi azért megemlítjük, hogy Velence, Bologna, Firenze, Perugia és Róma mellett többek között Capri szigetén is megfordult, alkotott. Hazatérése után a Magyar Tudományos Akadémia a tagjai közé választotta, és

Ő lett az egyik legkeresettebb magyar arcképfestő, írók, közéleti személyiségek egyaránt elhalmozták megrendelésekkel.

Szinte minden Petőfi-ábrázolás Barabás 1846-os rajzához vezethető vissza.

Liszt Ferenc legszebb portréját is neki tulajdonítják, a zeneszerző édesanyjáról készült festményt Nagybecskerek múzeumában „fedezte fel” Jánó Mihály. Amikor Bihar vármegye gróf Széchenyi Istvánt szerette volna megörökíteni, a legnagyobb magyar Barabást tartotta erre a feladatra a legalkalmasabbnak.

Szabadságharcosok modellként

Időközben (1841-ben) feleségül vette a jó módú, és ezáltal a művészt mindennapi gondjaitól egy ideig tehermentesítő, konstanzi születésű Bois de Chesne Zsuzsannát, akivel Erdélyben ismerkedett meg. Ugyanabban az évben alkotta meg a Szalagfű (Enyelgés) című képét is, és bizonyára nem véletlenül, mert ugyan „csak” egy szerelmes jelentet ábrázol, ha a férfialakot összevetjük 1841-es önarcképével, nem nehéz megállapítani, hogy magát képzelte a helyébe.

Gyakorlatilag az egész 19. századi magyar elitet megfestette, a Lánchíd építését is végigkövette, a szabadságharc szereplőinek arcát jórészt az ő munkái alapján tudjuk felidézni magunkban, a földijei közül például Forró Elek ezredesét és Antos Jánost vezérkari ezredesét.

Vagy özvegy Ormayné Rozsváry Vilma arcképét, akinek férjét – 37. születésnapján! – azért akasztatta fel Haynau egy Arad melletti erdőben, mert azt merészelte kérni, hogy az oroszoktól átvett magyar hadifoglyokat ne kezeljék banditaként.

Bár a közügyekben akkor még nem kívánta beleártani magát (1867-ben Pest város képviselőjévé választották), az október 6-át követő napokban nem tudott mit kezdeni a palettával a kezében.

A több mint tíz évvel ezelőtt megújult dálnoki Gaál-kúriában, ahol kisgyerekkorát töltötte, úgyszintén emléktáblát avattak a tiszteletére, és itt működik a tehetségeket támogató Barabás Miklós Központ is. „A francia azt mondja: »Az ember születik, él és meghal.« Ez a történelem, de mégis, egyik több jelét hagyja hátra annak, hogy élt, mint más ember” – írja önéletrajza végén. Nos, ő több mint ötezer alkotást hagyott az utókorra…