Virágvasárnapi fogadalmak nyomában

Mielőtt másoknak feltettem a kérdéseket, én is emlékeim között kutakodtam: 21 évvel ezelőtt a Tudor negyedből igyekeztem székely ruhában, büszkén a Gecse utcai Kistemplomba. Abban az évben konfirmáltunk a legtöbben, 157-en. Emlékszem, hogy a nagy ünnepélyt megelőző héten tartott kikérdezésen többek között az első kátékérdésre kellett válaszolnom. Jól tudom, hogy mikor nyert értelmet az akkori talán automatikusan elmondott válasz. Bármennyit gondolkozom, nem jut eszembe annak a versnek a szerzője, címe, amelyet a fogadalomtétel után mondtam el, a zsúfolásig telt templomban. Eszembe jutott, hogy az első úrvacsoraosztásomon Lőrinc János lelkész azt mondta: Légy hű és neked adom az élet koronáját. Biztos vagyok benne, hogy azért is sikerült betartanom az akkor tett fogadalmat, mert szüleim példát mutattak, biztattak. Jó volt az összeállítás során újra szembesülni az első kátékérdéssel és az akkor tett fogadalommal.

Vas Károly: A kétéves konfirmációi felkészítő alatt sok mindent megtanultam Isten dolgairól. Aki komolyan vette a felkészítőt és a konfirmációt, annak hasznára vált. Persze kérdés, hogy valóban érett-e erre a 13–14 éves gyermek, fiatal? A kérdésekre nem emlékszem, de tudom, hogy az egyik válaszban volt egy ilyen mondat: „testemből való test”. Engem a konfirmáció hozzásegített ahhoz, hogy közel kerüljek, maradjak Istenhez és az egyházhoz. Vallástanárit végeztem  – bár most buszsofőrként dolgozom – és rendszeresen járok templomba, a cserealjai gyülekezetbe. Presbiter is vagyok. Azt gondolom, hogy fontos a konfirmálás, hiszen a keresztelőn szüleink ígérik meg, hogy Isten szerinti életre nevelnek, de a konfirmáción mi teszünk erre ígéretet.

Maier Ilka: Emlékszem a konfirmációi felkészítőkre, a régi, szakállas, zömök kántor bácsira. Az egész család nagy lázban égett, én székely ruhában voltam és nagyon izgultam a kérdések miatt. Lehet, hogy éppen ezért nem emlékszem egyikre sem. Fontos volt számomra az első úrvacsoravétel. Mivel a férjem és két gyermekem római katolikus, most főként katolikus templomba járok. Azt sem teszem rendszeresen, hiszen két kisgyerek mellett nem egyszerű. Néha református templomba is elmegyünk, ha az közelebb van és épp olyan órában érünk rá, amikor ott szolgálat van.

Barabás Miklós: Ha a konfirmációra gondolok az jut eszembe, hogy felvettem életem első öltönyét és nem tudom miért, szüleim csokornyakkendőt társítottak hozzá. Egyedül nekem van a képen „picusnyakkendőm”. A Puma cipő is divat volt, ezt viseltem. Összejött a család, és az akkor kapott pénzből vettem egy márkás hátizsákot és egy hálózsákot. Most is használom őket, olyan jó minőségűek. A kérdésekre és válaszokra nem emlékszem, de arra igen, hogy Sárpataki János pap bácsi egy nappal a kikérdezés előtt odatett minket énekelni és igen mérges lett, mikor meghallotta, mit tudunk. A kérdéseket mind meg kellett tanulni, de a kikérdezés előtt elmondták, hogy pontosan melyiket fogják a nagy nap kérdezni. Jelenleg semmi közöm nincs az egyházhoz, hébe-hóba fizetem az egyházadót. Egyébként nem foglalkozom vele.

Lakó Ferenc: Arra emlékszem, hogy sokan voltunk. A konfirmáció hatására jártam ifire és bekapcsolódtam az egyházi életbe. Most néha elmegyek a templomba, általában a Kövesdombra, de nem túl erős a kapcsolatom az egyházzal. Hívő keresztyénnek tartom magam és azt gondolom, hogy a templomba járást és azt, hogy milyen kapcsolatom van Istennel ketté lehet választani. Az két különböző dolog.

Bíró Csilla: Emlékszem, hogy abban az időben lelkes, jó közösség volt a Kistemplomnál. Már vallásórára is oda jártunk, akkor Csiha Kálmán és László Zoltán szolgált ott. Azt hiszem áldás volt mindenki számára abba a közösségbe tartozni, oda járni és sokan konfirmálás után bekapcsolódtak az ifibe. Nagy pillanat volt az életemben a konfirmáció és az elő úrvacsoravétel, de már azelőtt is odatartozónak éreztem magam. Biztos vagyok abban, hogy az akkori lelkes közösségbe való tartozás hozzásegített a lelkészi hivatásom megtalálásához. Most Ódellőn szolgálok és ezért hálás vagyok, mert közben sokat tanulok és fejlődöm.  

Névtelen: Számomra a konfirmálásnak nem volt sok köze semmiféle spiritualitáshoz vagy dogmatikus hithez, megtanultam a szöveget, mert meg kellett tanulni. Annyit fogtam fel belőle: teszek egy fogadalmat és 14 évesen ez túl sok is volt. Ha rajtam állt volna, többet arrafelé sem megyek. Mégis mi lehet egy 14 éves srác fejében? Ugyanabban az évben kaptam személyit is, meg az aranykorszak is alig azelőtt ért véget. Jelenlegi kapcsolatomat az egyházzal nem fejtegetném, ez a „komplikált” kategóriába tartozik: voltam nagyon közel, nagyon messze, közömbös nem vagyok, és van néhány elképzelésem az intézményesített egyház káráról és hasznáról. Talán jó lenne ezekről beszélgetni egy kávé mellett pár társammal, akik szintén konfirmáltak.

Ifj. Petelei Attila: Szeretettel emlékszem a vallásórákra és a konfirmációi felkészítőkre. A szakállas kántorra, Kálmán bácsira és Emese nénire. Bár tudtam jól a kérdéseket, mert akkor mese nem volt, mindent megtanultunk, azért nagy feszültség volt bennem, amikor kikérdezték azokat. Az első úrvacsora is mély nyomot hagyott bennem, hiszen hivatalosan átvehettem az Úr testét és vérét jelképező kenyeret és bort. Azt éreztem, valahova tartozom. Most, hogy erre visszagondolok: öröm és boldogság tölt el. Felnőttnek éreztem magam, hiszen a templomban bort ihattam. Ahhoz, hogy jelenleg is Isten szerinti életet próbálok meg élni és a Biblia  tanításához próbálom igazítani az életem, nem csak a konfirmáció és a vallásoktatás járult hozzá, hanem nagymamám és édesanyám, akik példát mutattak és már ötéves koromban vallásórára vittek. Rendszeresen részt veszek az istentiszteleti és más egyházi alkalmakon most is.