Smaranda Enache: autonóm gondolkodásmód szükséges

Szerinte mindezért azok a retrográd, diverziókeltő erők a felelősek, amelyek már 1990 elején megosztották a társadalmat. Az ismert emberjogvédő, aki folyamatos támadások és rágalmazások közepette élte le élete utóbbi két és fél évtizedét, nem hátrál meg. Mint mondja, erőt az értelmiség vagy akár az utca embere részéről érkező megbecsülés, megértés, bátorítás ad.

– Nemrég az ön megfogalmazásában hallottam, hogy huszonöt évvel ezelőtt, a Pro Európa Liga életre hívásakor az a huszonkét alapító tag a disszidensek temetőjének számított. Nem zavaró, hogy negyed évszázad elteltével is, a románság körében, bizonyos mértékben még mindig disszidenseknek számítanak?

– Eléggé kellemetlenül érint most is, de tudatában vagyunk annak a sajnálatos ténynek, hogy mindmáig teljes konfúzió uralja a román társadalmat. Az emberek még mindig nem látják tisztán, hogy kik voltak azok, akik elindultak a valós demokrácia útján, és kik voltak azok, akik megpróbálták őket elgáncsolni. Minden 1989 decemberéhez vezethető vissza, amikor két teljesen különböző dolog történt az országban: a forradalom és vele párhuzamosan az államcsíny. Azok, akik elkövették az államcsínyt, az évek során további diverziókeltésekben is benne voltak. Olyanokban, amelyek mesterségesen megosztották a társadalmat. Huszonöt évvel ezelőtt, ’89 decemberében mindenki tudta, hogy kik a volt rezsim emberei és kik azok, akik az igazi váltást szorgalmazzák. A márciusi véres eseményeket kiváltó diverzió következtében már egészen más, etnikai alapon osztódott meg a közösség. Egyfelől voltak a magyarok, másfelől a románok. Rá egy pár hónapra, 1990 júniusában, a bukaresti Egyetem-téren a bányászok lecsaptak a tüntető diákokra és értelmiségiekre. Ekkor meg újból változott a társadalmi megosztottság. Mivel a Pro Európa Liga már a kezdetektől fogva kiállt a kisebbségi jogokért, és ’90 márciusában természetszerűen szót emelt a jogaikért tüntető magyarokért, egyes román körök leárulóztak minket. Ez a megbélyegzés a mai napig is él; elég beleolvasni abba a vásárhelyi napilapba, amelynek nem szeretném kimondani a nevét. Ugyanabban a hangnemben rágalmaz most is, mint negyed évszázaddal ezelőtt. Azokat, akik nem ismernek nyelveket, akik soha nem néztek szét a nagyvilágban, most is pont úgy be lehet csapni, mint annak idején. Még tiszta szerencse, hogy az idők során a társadalom egy része elfogadott jó pár olyan demokratikus értéket, mint amilyent mi képviselünk immár huszonöt esztendeje.

– Hogy lehet politikusi gyomor nélkül, huszonöt év után is bírni ezt a megbélyegezettséget?

– Lehet, hisz mindazon túl, hogy a manipulált többség csakugyan kiközösített, mégiscsak akadtak olyan emberek – Marosvásárhelyen is, máshol is –, akik hangosan ugyan nem emelték fel a szavukat értem vagy a ligáért, de bekopogtattak az irodánkba vagy leállítottak az utcán, kezet fogtak, gratuláltak, buzdítottak. Azt mondták, hogy jól tesszük azt, amit teszünk, folytassuk! Azzal is tisztában vagyunk, hogy az évszázadok során Romániát mindig is későre érintette meg a változás szele. Ez az ország a feudális korszakban is elmaradott volna, az első világháborút követő kapitalizmusban is. Itt nem létezett demokrácia, itt nem voltak demokratikus hagyományok, itt soha nem volt divat szembemenni az árral. Mindezek ellenére a Pro Európa mindig is kötelességének érezte, hogy kiálljon az igazi értékek, demokratikus elvek mellett. Ezzel lényegében a kételkedőknek is üzenünk; azt, hogy érdemes kitartani, nem szükséges mindegyre meghátrálni vagy irányt váltani. Hogy az eredmények nem mutatkoznak azonnal? Megesik. De a fák sem nőnek egyformán és nem virágoznak egyszerre.

– Szervezetük egyik megfogalmazott célja a román és magyar politikum egy asztalhoz való ültetése. Az elején ez rendkívül görcsösen, döcögve alakult, később viszont már működött. Azonban sokkal inkább az egyéni és csoportérdekek működtették, mintsem a közösségi érdekek. Ilyen körülmények között sikerről vagy félsikerről lehet beszélni, netán kudarcról?

– Valóban, főként az elején a politikumhoz szóltunk, de aztán hamar beláttuk, hogy az más világ, ott más törvények uralkodnak. Elfogadtuk, hogy a politika kompromisszumokra épül. Éppen ezért a civil társadalomra kezdtünk fókuszálni. Kissé frusztrál az az érzés, hogy most, amikor huszonöt év után végre együtt emlékezhettünk volna meg városunk fekete márciusáról, mindazok – politikusok és civilek, románok és magyarok –, akik 1990 elején is ugyanazokat a demokratikus elveket képviseltük, szinte teljesen kiengedtük a kezünkből az évfordulót. A megosztáshoz vezető diverzió, amelyről beszéltem, ez esetben is működött; mindenki külön-külön emlékezett és emlékezik meg a véres eseményekről. Pedig annak idején az áldozatok és üldözöttek egy csoporthoz tartoztak. Jelenleg viszont – önérdekből meg személyi ellentétek folytán – képtelenek összefogni. Ezzel szemben lényegesen nagyobb egységet mutatnak fel azok, akik az eseményeket gondosan előkészítették, véghezvitték, most meg ellenzik a vizsgálatok újrakezdését.

– Egyfajta frusztráltságot említett. Nem szül viszont egy másfajta frusztráltságot önben az, hogy a pofonok java részét román nemzetiségű honfitársaitól kapja?

– Felfogás kérdése. Ha csak azt nézném, hogy Marosvásárhelyen valóban javarészt a románoktól kapom a pofonokat, nagyon el kellene keserednem. De nem aggaszt, hisz én nem csak marosvásárhelyinek tartom magam, hanem román értelmiséginek is. Az értelmiség részéről pedig megbecsülést, megértést, bátorítást kapok. Elég, ha csak a Bukarestben székelő Társadalmi Párbeszéd Csoportot, az ismert GDS-t említem vagy a bánsági Temesvár Társaságot, netán a kolozsvári Civitast, a Provincia-csoportot, a Romániai Helsinki Bizottságot, az egyetemi köröket. Nagyon sok szövetségesre találtam országszerte már 1990 elején, amikor elmondtam, mi készül Marosvásárhelyen, és nagyon sok szövetségesre találok most is. A nagy gond az, hogy az én városomban huszonöt év után is még mindig jelentős arányban élnek olyan román emberek, akik vakul hisznek a nacionalista propagandában. Mindemellett örömmel tapasztaltam, hogy az új nemzedék kezdi másként látni a román–magyar helyzetet. Már sok olyan fiatallal találkoztam – többek között a tragikus autóbalesetben elhunyt újságíróval, Sorina Botával –, akik nyíltan bevallották, hogy 1990-ben, amikor még csak középiskolás diákok voltak, őket félrevezették. Felnőve, autonóm gondolkodásmóddal tudtak kiszabadulni ebből a csapdából. Persze az lenne az igazán örvendetes, ha sikerülne felszámolni ezt a csapdát.

– Mi vár a Pro Európa Ligára az elkövetkezendő huszonöt esztendőben?

– Nagyon nehéz lenne megjósolni. Az előbb említettem a fiatalokat, mégis azzal a kihívással állunk szemben, hogy még nem kerültek meg azok az ifjak, akiknek átadhatnánk a stafétabotot. Ahogy azonban elnézem a román társadalmat, úgy vélem, a jövőben is szükség lesz a ligára, és annak tevékenységére. Lehet, hogy kevesebb nemzetközi projektbe vágunk bele, de aktívabb leszünk Marosvásárhelyen, ahol egy havi fórum keretében még számos kérdésről, kihívásról kell tárgyalnunk. Ha huszonöt évig tartottuk a frontot, nem adhatjuk át a teret azoknak, akik most is egy elég sötét mentalitásba próbálják taszítani a társadalmat.