A két kevésbé ismert székely vértanúra emlékeztek

Két nagy iskola – a Bolyai és a művészeti – és több más ballagása miatt kevesen, alig néhány tucatnyian vettek részt a 161. évforduló után két nappal, pénteken megtartott emlékezésen. Kilyén László színművész felolvasta a negyedik és ötödik marosvásárhelyi székely vértanúról szóló, újságírók által készített emlékező szöveget. A tömegben ott volt két stokholmi magyar is – egyébként a fiatal házaspár csíkszeredai születésű, de eddig még sohasem jártak ebben a városban –, akik épp akkor, pénteken látogattak el Marosvásárhelyre, s véletlenül épp az emlékezés pillanatában keresték fel az emlékhelyet. Az obeliszkre ideiglenesen felkerült a két székely legény neve, születési és elhalálozási éve is. Azért csak ideiglenesen, mert márványtábla állítására sok bürokratikus engedélyeztetési okmányra lenne szükség, s erre most nem volt idő – mondta el Gáspár Sándor, a megemlékezés szervezője.

Azt még csak-csak tudjuk, hogy a Vásárhelyi Hármak mellett volt még két másik kivégzett is, Várady József és Bartalis Ferenc. Nekik Sepsiszentgyörgyön hurkolta a kötelet a hóhér 49 nappal a vásárhelyi kivégzés után, április 29-én. Ám azt már csak nagyon kevesen tudják, hogy 77 nappal a marosvásárhelyi kivégzés, 28-cal a sepsiszentgyörgyi után Marosvásárhelyen ismét munkába állt a hóhér. Május 27-én két földművest, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt akasztották a marosvásárhelyi Postakertben (a megnevezés bővebb magyarázatot kívánna, amitől ezúttal eltekintünk, szerk. megj.) .

Ki volt, ki lehetett az a Bertalan László, az a Benedek Dániel, aki itt halt meg, 77 nappal a három vértanú után? Orbán Balázsnál egy helyütt még úgy szerepelnek, hogy ismeretlen foglalkozásúak, a Várady-szabadcsapat katonái voltak. Később már tudni lehetett – földművesek voltak ők mindketten. A Várady és Bartalis perében ítélték halálra őket is. De sikerült megszökniük a börtönből, így aztán elkerülték a sepsiszentgyörgyi véget. De csak egy hónapra. S feltehetőleg azért, hogy a Török-Gálfi-Horváth sírokon ne jelenjenek meg újból és újból, minden hajnalban a virágok, az osztrák hydra úgy dönt, hogy a két földművest is a Posta-réten végzi ki. Kik láthatták a két fiatal székely végső pillanatait, talált-e oltott meszet a rókalelkű városbíró elemésztésükhöz, nem tudni. Azt sem, hogy hol nyugszanak. Mint ahogyan azt sem, hogy nevük miért nem került fel a obeliszkre. De jó tudni, hogy a székely vértanúk Vásárhelyütt öten voltak.

És jó tudni – az osztrák önkény ötvenöt halálos ítéletet hozott a Makk-féle összeesküvési perekben, hetet végrehajtottak, „még más negyvennyolcz volt halálra itélve, kik kegyelmezés utján több-kevesebb ideig tartó – vasban töltendő – várfogságra itéltettek” – írta Orbán Balázs.

Bertalan Lászlóról és Benedek Dánielről ritkán szólunk, életükről alig tudunk valamit. Bertalan László szökött katona volt. A Coronini gyalogezredből szökött meg 1853. március 4-én, és Várady József alig jelent meg Erdővidéken, Bertalan Lászlót máris ott találjuk a csapatában, amely arra készült, hogy kirobbantsa a fegyveres felkelést, de legalábbis kiszabadítsa az összeesküvés fogságba került vezetőit. 

Bertalan Bibarcfalván született 1830-ban, nőtlen, református vallású – ennyit sikerül megtudni róla. Büntetésből besorozott honvéd lehetett, ahogyan még sok százan a szabadságharc leverése után évekig a császár katonái lettek. Életkora alapján leginkább erre gondolhatunk. Várady szabadcsapatában a legtöbben bibarcfalviak voltak. Szinte önálló egységet lehetett volna szervezni a bibarcfalviakból, akik bekapcsolódtak a szabadságharc újraindításáért megkezdett szervezkedésbe.

Mindjárt az elején belépett a szabadcsapatba, sőt felelős megbízatásokat is vállal – élelmet rekvirált a bajtársainak. Néhány hét után már nehéz volt adományokból élelmezni a kis sereget, nemhogy tovább fejleszteni. Az osztrák katonai helyőrség hamar tudomást szerzett az erdővidéki falvakban formálódó kis seregről, körülvették és rövid ellenállás után legtöbbjüket el is fogták. 12 embert ítéltek el, valamennyit halálra, de nyolcnak végül is megkegyelmeztek, várfogságot kaptak „kegyelemből”. Az ítéleteket április 6-án hirdették ki, de a négy halálos ítélet közül áprilisban csak kettőt tudtak végrehajtani, Várady Józsefét és Bartalis Ferencét, mert a két bibarcfalvi legény megszökött börtönéből. Ennek a bravúrnak a részleteiről hallgatnak a krónikák. Egy hónapig is üldözték a szökevényeket, amíg sikerült újra elfogni őket és végrehajtani rajtuk az ítéletet, itt a vásárhelyi Postakertben.

A székely vértanúk közül Benedek Dánielről tudunk a legkevesebbet. Huszonhat éves volt, amikor meghalt, fiatal feleségét, és pici gyermekét is otthon hagyta. Számára alig fél esztendőt tartott a vitézi élet. De erről nem szólnak a források. Csak arról, hogy a halálos ítélet után megszöktek, és csak alig egy hónap után tudták elfogni őket. A két legény átjuthatott volna Moldvába, s ahogyan sok ezren, a száműzetés éveit ők is átvészelhették volna. De maradtak. Benedek Dánielt is utolérte a végzete, április 20-án megszökött ugyan, de május 19-én újra elfogták, láncra verve, szigorú őrizet alatt Marosvásárhelyre hurcolták, és május 27-én már pergett is a dob, a hóhér végezte feladatát.

Máig rejtély, hogy miért hiányzik nevük is az obeliszkről, hiszen áldozatuk ugyanakkora, mint a dicső háromnak – életükkel fizettek a szabadság álmáért.

S ha már hiányt pótlunk, tegyük azt becsülettel. Szóljunk ezúttal az öt itt kivégzett mellett azokról is, akik évekig szenvedtek az osztrák önkény börtöneiben miután halálos ítéletüket börtönre változtatták, vagy eleve rabságra ítéltettek.

Négy nő volt az elítéltek között. A mikefalvi Kenderessy Elekné Boér Anna az egyetlen női halálraítélt, aki április 12-én kegyelmet kapott. A vásárhelyi Hajnal Róza, Hajnal József marosvásárhelyi városi tanácsos leánya volt, neki 12 évre csökkentették az ítéletét 15-ről, de elítélték Török Jánosné, Gállfy Rózát (Gállfy Mihály testvérét) és a marosvásárhelyi Szentkirályi Zsigmondné Berzenczey Erzsébetet 8 évre (ő a híres Berzenczey László ’48-as kormánybiztos testvére volt).

És ne feledkezzünk meg a sok maros megyei és marosvásárhelyi elítéltről sem, akik abban a hitben álltak az összeesküvők mellé, hogy sikerülhet feléleszteni a ’48-as forradalom lángját, kivívni azokat a jogokat, amelyeket a forradalom és szabadságharc célként határozott meg a forradalmi év márciusának idusán. Íme néhányuk: Bereczky Sándor torboszlói (12 év börtönre ítélték), Albert János sáromberki, Musnay Pál szentistváni, Gál Antal szentgericei, Bitai Mihály mezőcsávási, Dózsa Sándor makfalvi (10–10 év), Demjén (Dimény?) Lajos marosvásárhelyi, Nagy Dániel mezőbándi, Deák Farkas marosvásárhelyi (5–5 év), Albert Márton vajai, Sófalvi József nyomáti (6 év) és a désfalvi Boncza Imre, Ady Endréné Boncza Berta nagybátyja, akit 10 évre ítéltek, továbbá Gál Antal (Szentgericzei? Magyarósi?), unitárius, nős, jegyző és birtokos Magyaróson, a sáromberki Albert János, református, nős, gyermektelen, lelkész Marosvásárhelyen, a székelyszentistváni Musnay Pál, református, teológus diák és gimnáziumi tanító Marosvásárhelyen, a vajai Horváth Gáspár, református, nőtlen, teológus diák a marosvásárhelyi ref. kollégiumban, a szintén vajai Albert Márton református, nőtlen, teológus diák a marosvásárhelyi ref. kollégiumban, és Topler Simon, 1848–49-es országgyűlési követ, a vizsgálati fogság alatt meghalt.