Fában menti át a mát az utókornak

Bíró János 1954-ben született a Maros megyei Abafáján, itt végezte gimnáziumi tanulmányait, a középiskolát pedig Szászrégenben. A kolozsvári műszaki egyetem gépészmérnöki karán tanult tovább, gyakornokként Nagyenyeden dolgozott, majd visszakerült Szászrégenbe. 1990-ben a nyárádmenti születésű felesége főkönyvelőként Nyárádszeredába került a Nyárád szövetkezethez, őt követve került ő is a településre. Technológusként, főgépészként, majd a bankszektorban dolgozott. Ma mindenki fafaragóként ismeri.

– Mióta farag Bíró János?

– Már első osztályos koromtól. Édesapám hegyező helyett bicskát adott a kezembe, amivel mindent összefaragtam, főleg az ujjaimat. A tudatos fafaragást 1970-ben kezdtem. Középiskolás koromban is készítettem portrékat és ágszobrokat, Baróthi Ádám legidősebb diákgenerációjának tagja voltam, ő igazgatta a munkáimat, de megengedte, hogy önállóan dolgozzam. Harmadéves egyetemista koromban a Zsigmond Emese vezette diákrádió jegyzetírója voltam. Egy kis kiállításom volt, Visszhang-díjat is kaptam Török Istvántól, aki ma a VIM Spectrum gyógyszertár igazgatója. Amikor Nyárádszeredába kerültem, pályáztam és nyertem, részt vehettem az első faragótáboromban Magyarországon, Vigándpetenden.

– Miket farag?

– A petendit magyarországi táborok sora követte, egyre több megrendelést kaptam kis és kötött székelykapuk készítésére, kopjafa, plakettek készítésére, templomi ereklyék, bútorzat díszítésére. 1997-ben végeztem a marosvásárhelyi Népi Egyetem néprajz szakán, itt szereztem alapot, és dísztárgyaktól kezdve emlékoszlopig, használati eszközökig, falitékáig sok mindent készítek.

– Hol állnak kapui?

– Nyárádremetén, Márkodban, Nyárádszeredában, Jobbágyfalván, Vadasdon, Kerelőszentpálon, fő művem a nyárádszeredai Bocskai István Gimnázium faragott kapuja. Magyarországon Dukán, Nyergesújfaluban, most készül Szomódra, és körvonalazódik egy Mórra a millennáris parkba. Gyakran faragok emlékoszlopokat, kopjafákat is. A honosítást köszönik meg Magyarországon a Kiskinizsen, Móron és Szerencsen átadott oszlopok. Itthon Backamadarason, Jobbágyfalván, Csíkfalván, Márkodban, Erdőszentgyörgyön, Magyardellőn, Búzásbesenyőben, a templomépítés évfordulójára Magyarózdon állítottunk kopjafát, Kemény János szülőfalujában, Magyarbükkösön is. Kopjafaegyüttesem áll Erzsébetvárosban a történelmi Ebesfalván, ahol Apafi Mihály fejedelem és Bornemissza Anna kopjafapárosa áll a templom előtt, de Magyarországon életfám is van Szentendrén, a Püspökmajorban.

– Mit jelent az Ön számára a faragás?

– A gépészmérnöki mesterségem „kifutott”, így a fafaragás hivatás lett számomra.

– Meglepte ez a kitüntetés?

- Nem tartom magam híresnek, ezért meglepett, hogy nyolcvanegynéhány esztendős tanárokkal együtt engem, mint hatvanegy éves „fiatalembert” is kitüntettek Könyv és Gyertya díjjal. Igaz, hogy volt közéleti tevékenységem is,de nem annyira jelentős, mint az, hogy megpróbáltam a tárgyi néprajz nyelvén közeledni az emberekhez szűkebb és tágabb hazánkban. Tartottam kopjafafaragási előadást az első Székely Szigeten Zeteváralján, az EMI gyergyószentmiklósi táborában és a szovátai unitárius templomban is. Gyerekeknek tanítottam fafaragást mintás és alakos megmunkálással Nyárádszeredában, Székelyberében és Márkodban. A Határtalanul nevű program keretében a szeredai Bocskai István középiskola diákjaival és a móri Perczel Mór szakközépiskolával készítettem kis székelykapukat, ők adták az elektrotechnikai részét – hiszen a kapuk gombnyomásra zárultak-nyíltak – , én a fafaragási rész irányítója voltam. Próbáltuk összekapcsolni a régit és az újat. Örömet találok a faragásban, minden egyes munkám egy kihívás, például a nyárádszentlászlói Pásztortűz panzió udvarán haranglábat állítottam a márkodi Sükösd családnak, de Magyarországon is készítettem haranglábat. Egy magyarországi barátom mondta: a fa nem örök, csak az erdő örök. Ebből a mulandó fából próbálok valamit átmenteni az utókor számára.