Egy kulturális genocídium intő példája

Lényegében erre vezethető vissza az Azerbajdzsán és Örményország közötti béke nélküli fegyverszüneti állapot, amely a Safarov-üggyel újra a nemzetközi figyelem középpontjába került.

Tízezer eltüntetett emlékkő

Az örmény nép elleni sorozatos merényletek egyik beszédes példája az ősi julfai temető megsemmisítése. Az előadó ismertette Julfa történetét. Az Araxes folyó csaknem száz éve lett határ Észak-Azerbajdzsán és Örményország között, s ez a határ a Vergilius által megénekelt kőhídnál – pontem indignatus Araxes – fekvő Julfa városát is kettévágta. Tulajdonképpen már 1600-tól elkezdődött Nachicevan exklávéban (magyarul „az alászállás helye”, merthogy itt szálltak alá a szomszédos Ararát hegyén megfeneklett bárkából Noé és fiai) virágzó örmény kereskedőváros hanyatlása, azonban a temetője – amely az utóbbi évekig a Világörökség részét képezte – megmaradt, ha a háromezer kőház, a hét templom rommá is vált. A 16 négyzetkilométeren fekvő, több mint tízezer khachkart (álló és fekvő sír-, illetve emlékkövet) őrző temető tüneményes módon épen maradt. Ősi örmény motívumokkal faragott álló emlékköveinek nagy része elérte a két és félméteres magasságot.

Az azeri és örmény viszony elmérgesedésével az azeri területre szakadt temetőt 2005 decemberében mindössze három nap alatt (15–17. között) eltűntették a föld színéről.

Temetőből lőtér

Azeri katonák és civilek vonultak ki a temetőbe, s a túlsó parton gyászoló örmények szeme láttára széttörték a felmérhetetlen értékű sírköveket, majd billenő teherautókra rakták és a területen átvezető vasút töltését rakták ki belőle. A törmelék másik részét a földbe döngölték, homokkal szórták be, így a tizenhat négyzetkilométernyi temető területén katonai lőteret alakítottak ki – oda pedig civileknek szigorúan tilos a bemenet. Így lett egy örmény temetőből – amely nem mellékesen a Világörökség része volt hivatalosan – katonai objektum.

Az utolsó, aki még látta a temetőt, Steven Sim skót építész volt 2005 augusztusában. A nahicseváni örmény emlékeket végiglátogatva azt tapasztalta, hogy a tartomány összes középkori örmény templomát földig rombolták. A julfai temetőt még épségben találta. A kocsikísérők megtiltották neki, hogy fényképezzen, majd nem sokkal később letartóztatták és kiutasították az országból.

Ennek ellenére készültek titkos filmfelvételek a temetőrombolásról, ezek egyikét be is mutatták a vásárhelyi örménytalálkozón. Megdöbbentő erejű képeket láthatott a közönség.

Nincs, ami volt?

Az Európai Parlament 2006. február 16-án határozatban ítélte el a pusztítást és delegációt akart küldeni a helyszínre, amit az azeri kormány mindmáig megakadályozott. „Hazugság és provokáció” – jelentette ki Ilham Aliev azeri elnök. „Semmilyen örmény emléket nem pusztítottunk el, hiszen Nahicsevánban soha nem is éltek örmények.” Ezzel szemben vitathatatlan tény: 1900-ban az exklávé lakosságának 50 százaléka, 1920-ban egyharmada, míg 1989-re már csak 1 százaléka volt örmény. Ami természetesen az azeri posztkommunista beállítottságú elnököt cseppet sem zavarja.

A julfai örmény temető elpusztítása amellett, hogy empátiát vált ki a világ népeinek tudatában, egyúttal figyelmeztető jel is számunkra: saját, néha elnéptelenedett falvainkban legalább a templomokat, temetőket meg kell őriznünk, ha nem akarunk az ismeretlenség homályába távozni. De vigyázni kell a magyar-örményeket fenyegető veszélyre is, hiszen vannak olyan hangok, hogy az erzsébetvárosi Apaffi-kastélyt eurómilliókból akarják felújítani a magyar-örménységhez semmivel sem kötődő akarnokok, s ugyancsak kacsingatnak a szamosújvári örmény templom kulturális kincsei (például a Rubens-kép) irányába is.