Cigarettásdobozba zárt emlékek nyomában

„Sok szomorúságot, fájdalmat okozott családunknak a háború – kezdte a mesélést a hatvanéves németországi belgyógyász –, nagyanyám 12 éves lányával otthon volt, nagyapám és apám az orosz, nagybátyám itt, a Görgényüvegcsűr határában levő fronton harcolt. A napokig érkező leveleken keresztül tartották a kapcsolatot. Nagyapám írt nagyanyámnak, majd ő elmesélte egyik fiának, hogy mi történik az apjával és testvérével. Azt nem lehetett leírni, hogy pontosan hol vannak, de meséltek a bajtársakról, az eseményekről. A 12 éves nagynénikém hirtelen beteg lett, a háború miatt nem lehetett kórházba szállítani és meghalt. Nagyapámat pár napra hazaengedték. Amikor visszafelé tartott az orosz frontra, meg akart állni, hogy meglátogassa fiatalabb fiát Szászrégen környékén. Mire odaért, ő már három napja halott volt. Egyik jó barátja, bajtársa mutatta meg nagyapámnak, Görgényüvegcsűr határában, egy Magura nevezetű helyen, hogy oda volt elhantolva. Ez a bajtársa aztán nagymamámnak egy nagyon megható levelet írt arról, hogy milyen volt, hogy látta az édesapát megállni fia sírhantjánál és továbbmenni az orosz frontra” – mondja Johann, aki gyermekkorában számtalanszor hallotta ezt a történetet.

Hőstettekről nem, csak bajtársaikról meséltek

Nagymamája és a frontról súlyos testi és lelki sebekkel hazaérkező nagyapja, valamint édesapja egyébként nem sokat meséltek a háborúról. Édesapja nem dicsekedett hőstetteivel, csupán két-három történetet mesélt mindig, amelyek arról szóltak, hogy hogyan segítettek egymásnak a katonák azokban a nehéz időkben. „Nagyanyám mindig azt mondta, hogy elhunyt fia helyett kapott engem unokának, és nagyon szeretett. Mivel mindig nagybátyámról mesélt, már fiatalon elhatároztam: megkeresem, hova hantolták el, és emléket állítok neki.”

Bár a német levéltárban pontosan fel volt tüntetve, hogy Glăjăria/Üvegcsűr határában esett el, és a visszavonuláskor 46 társával együtt Marosvécs/Brâncoveneşti település temetőjében hantolták el, nem volt egyszerű felkutatni ezeket a falvakat.

Egyetemistaként Budapesten járva, a várban levő levéltárban próbált utánajárni, hogy hol van Glăjăria és Brâncoveneşti, de ott azt mondták neki, hogy Magyarország területén ilyen települések nincsenek. Aztán orvosként valahányszor Magyarországról származó betegeket kezelt, mindig megkérdezte, nem tudják-e, hol vannak ezek a falvak.

Ez a Magyarország, nem az a Magyarország

„Nagyanyám 1989-ben halt meg. A kilencvenes évek elején felújítottuk kicsi házát, s akkor találtam meg a cigarettásdobozt, amelyben benne volt nagybátyám katonakönyve és az utolsó levél, amit bajtársa írt. Megható volt olvasni azt a levelet. Akkor újra elhatároztam, hogy felkutatom a sírját. Az egyik háborúról szóló könyvben olvastam, hogy ma már Magyarország határai máshol vannak, így én tulajdonképpen Romániában kell hogy keressem a két települést. Volt egy Constantinescu nevű nővér, aki velem együtt dolgozott, Aradról származott. Mikor mondtam neki, hogy mit keresek, azt mondta, az ő nagyapja mindent tud a második világháborúról és a frontokról. Végül a nővér és férje kereste fel első alkalommal a marosvécsi temetőben levő német és osztrák katonák közös sírját. Egy marék földet hoztak nekem onnan” – meséli a belgyógyász meghatódottan.

Méltó sírkő őrzi emléküket

Miután sikerült beazonosítani a helyet, Johann felvette a kapcsolatot a helybéli református lelkésszel, Székely Józseffel, akinek pénzt küldött, ő pedig sírkeretet és -követ emeltetett a tömegsírra. Ugyanakkor minden évben a gondozásra is áldozott. Majd egyszer bejelentette, hogy személyesen is eljön. Az azóta nyugdíjba vonult református lelkésszel közösen felkeresték Görgényüvegcsűr határát, a marosvécsi temetőt. Johann örökégő lámpákat helyezett el, és megnyugodva, elégedetten tért haza.

„Ha hazamegyek, elmesélem édesapámnak részletesen, mit láttam, milyen megható és szomorú érzés volt megállni a Magura mezőn, nagybátyám sírjánál. Hátha akkor ő is végre ki tudja beszélni magát, el tudja mesélni emlékeit, bánatát és nem csak a szemében láthatom a nagy szomorúságot” – mondja a németországi belgyógyász, akinek meggyőződése, hogy a két világháborúban értelmetlenül vesztette életét sok fiatal, apa, nagyapa.