A Don-kanyar áldozataira emlékeztek

A megemlékezést az EMKE Maros megyei szervezete rendezte meg, immár 14. alkalommal, illetve jó pár éve társult a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport szervezőként. Kilyén Ilka színművésznő, megyei EMKE-elnök röviden emlékeztetett az évfordulóra, majd Henter György református lelkész szólt az egybegyűltekhez. Ezt követően Nagy László unitárius lelkész tartott emlékező beszédet. Elmondta, arcokat keresünk most, atyáink és dédatyáink arcát, akik egy értelmetlen háborúban haltak hősi halált, váltak ártatlan áldozatokká, még akkor is, ha tudatuk szerint a hazát védték a távoli idegenségben. Azért hősök ők, mert vállalták a mártírságot, és nem szegték meg adott szavukat. „Add Uram, hogy a kései utódokban valami megmozduljon...” – fohászkodott a lelkész.

Csige Sándor Zoltán, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja a nemzetet ért veszteséget emelte ki beszédében. „Talán nincs olyan magyar család a Kárpát-medencében, akinek ne lenne fájó emléke a második világháborúról” – mondotta. Hiszen a véráldozatot szinte minden család megfizette, szinte minden családban volt egy nagyapa, apa, gyermek, esetleg unoka, aki nem tért vissza a hadak útjáról, s ezek nagy része az 1943-as Don-kanyari offenzívában vagy azt követően tűnt el. Sokan megrokkanva, összetörten, hitüket és vágyaikat vesztve, hosszú fogság után tértek haza, de soha nem tudták feledni a szenvedéseket.

Az EMKE megyei és országos alelnöke, Ábrám Zoltán sorolta: tizennégy éve minden évfordulón összegyűl egy kis tömeg a katolikus temetőben, tíz éve, hogy a Bocskai Vince alkotta műemlékszobor mellett gyűlnek össze az emlékezők, öt éve, hogy folyamatosan szervezik a doni emléktúrát. És 577 azoknak a Don-kanyari hősöknek a száma, akiket az EMKE és az őt segítő történészek azonosítani tudtak Maros megyéből. Megnyugtató, hogy a megemlékezéseken itt összegyűlő csapat száma évről évre növekszik. Sajnos lesújtó emlékek is vannak már: egy éve, január 12-én temették az egyik doni veteránt, Márton Zoltánt, s ezekben a napokban hunyt el Cseresznyés Pál is.

Benkő József történész-doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja a fronton megmutatkozott aránytalanságokról beszélt: a 2. magyar hadsereg több mint fele elesett, illetve Budapest ostrománál 70 ezer katona halt meg – ezért van a magyar hadseregnek több mint 200 ezres vesztesége. Ezzel szemben Berlin körgyűrűjében, az ostromnál 300 ezer orosz katona halt meg abból a 2,5 millióból, akiket a német főváros ellen indítottak.

1942 tavaszán mintegy 200 ezer katonát küldtek ki a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45–50 ezres kontingenst (benne 20 ezer munkaszolgálatost) a magyar katonák egy részének leváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni. A beígért fegyverzet és felszerelés a tél beálltával sem érkezett meg a németektől, akik 1942 novemberében a sztálingrádi csata miatt elkezdték csapataik kivonását a doni térségből. A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én, mínusz 30–35 fokos hidegben az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva törte át a magyar vonalat és 8–12 kilométer mélyen hatoltak előre. A 2. magyar hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során az elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma mintegy 125–130 ezer (pontosabb becslés szerint 128 ezer) főre tehető.

Első ízben vettek részt a marosvásárhelyi megemlékezésen a Szolnokról érkezett Szent László Hadosztály Honvéd Hagyományőrző Egyesület tagjai. Vezetőjük, Nagy Péter elmondta, megtiszteltetés, de egyben öröm is számukra, hogy itt lehettek, hiszen a szolnoki hadosztály katonái voltak azok, akik 1940-ben elsőkként jöttek át a Királyhágón. Ennek emlékére a hágón emlékmű is épült, amit „természetesen” 1945-ben leromboltak.