Nem tudom, hogy ezen a karácsonyon jut-e majd valahonnan csomag a Mezőség Maros megyei szórványfalvaiba. Én ebben az évben már nem megyek arrafelé. Az idén épp tizenöt éve lenne annak, hogy Maros megye fogyó magyarságú tájaira Kalotaszegről szállítom a karácsonyi angyalfiát. Igen, százötven-kétszáz kilométert utaztatom azokat az ajándékokat, melyeket kalotaszegi gyülekezetek gyűjtenek össze, mert a Maros mente népes magyar falvainak sem jut eszébe kimenni a szomszédba. Tíz-tizenöt kis csomaggal. Szégyellem magam. Helyettük, és mindenki helyett szégyellem, akik mernek úgy élni, hogy még karácsony közelében sem látnak át a szomszéd nyomorára.

Lassan húsz éve találtuk ki, hogy nagyobb falvak, gyülekezetek, karácsonyi csomagokra gyűjtve készítsenek néhánnyal többet, és azt juttassák el tőlük nem messze, oda, ahol erre nem telik. Évekig népesebb településeink lelkesen bírták a kis csomagnyi szeretetet, aztán egyszer csak beállt a közöny, unalom, érdektelenség. Szóltam, kéregettem, koldultam én az elmúlt másfél évtized alatt éppen eleget. Igaz, néha fel-fellángolt a szalma lángja. Egyszer kiszaladt Marosvásárhely legjelesebb gyülekezete Uzdiszentpéterre, lerohanta néhány csomaggal a kis szórványt, aztán utána évekig újra csend. Nagy, közönyös csend. A következő évben már meg sem kérdezték, hogy éltek-e még. Ez volt a „kampány-szeretet”.

Csak a Kalotaszeg tartott ki, lelkesen, hűségesen – mindmáig. De lássuk be, hogy nem Kalotaszeg dolga a Mezőségre odafigyelni, hanem a közeli, 800-1000 és még több lelkes közeli magyar falvaknak, városoknak.

El kell mesélnem, hogy néhány évtizede a Kis-Szamos völgyi ormányi románság is leckét ad nekünk szeretetből. A helyi románság az utolsó magyart, a kissé fogyatékos Miki bácsit úgy hordozza szeretetében, ahogyan ezt ritka látni. Egyik évben karácsony előtt érkeztünk oda angyaljáró teológusokkal. Miki bácsinál egy román szomszédasszony épp takarított, a férfiak fát vágtak az udvaron, egy másik asszony ételt hozott, finom töltött káposztát. A harmadik asszony az udvaron karácsonyfát díszített (nem fért volna el még egy ág sem a rozzant kunyhójában), „hogy legyen az öregnek is karácsonya”. Ez az agg, Simeon megjelenésű, próféta alkatú utolsó magyar pedig csak állt meghatódva: „Lássa? Így vigyáz rám ez a falu!” És ahogy a falu boltosa fogalmazott: „Miki bácsi e al nostru, trebuie să-l iubim si să-l îngrijim!” (Miki bácsi a miénk, nekünk kell szeretnünk és vigyáznunk rá!)

Nemsokára itt a karácsony. Hátha a lelkek felmelegednek, hátha néhány település mégis meghatódna (még van erre két bő hete karácsonyig), hogy 15-20 kis csomaggal kilátogasson a Mezőségre. Botra támaszkodó öregekhez, rozzant magyar nyelvű gyermekekhez, sárral, megélhetéssel, magánnyal dacoló lelkészekhez. Megmaradt magyarjainkhoz. Néhány szem szaloncukrot osztani öregeknek, akik senkitől sem kapnak ajándékot.

Itt van egy kis településjegyzék is – a Mezőség közepe. Lehet válogatni: Mezőzáh, Mezőméhes, Uzdiszentpéter, Mezőörményes, Fekete, Kissármás-Bánffytanya. És szórványaik: Tuson, Nagyölyves, Mezőszengyel, Mezőkapus, Száltelek, Mezőtóhát, Mezőbáld, Nagycég, Komlód, Oroszfája, Mezőpagocsa és a völgy, a madarasi tanyák, szénafüvek. És akik itt-ott még rejtőzködnek, ahol az az egy-két magyar már össze sem hajol, hanem már csak idegenhez hajolt Mezőszakálban, Csehtelkén és a Lárgák, Koászták tanyavilágában. Csak egy szem szaloncukorral kellene őket megkínálni, ahogy kilépnek a templomból. Hogy ők is érezzék, nincsenek egyedül.

Lássuk be hát: nem a távoli Kalotaszeg dolga a Mezőség segítségére sietni. Ott van neki a Kis-Szamos völgyének majd ötven faluja.

Egyszer talán a marosszéki tömbvidék is bűnbánatot tart és végiggondolja dolgait, jövőjét. Mi lesz a gyermekekkel és az oktatással? Lesz-e akarat egy kis testvéri összefogásra, egymásra figyelésre? (Ahogyan ezt például önkéntes munkáikkal bizonyították a mezőpaniti férfiak a göcsi, és a Maros széki lelkészek a mezőújlaki szórványtemplom javításakor.) Egymás fele hajolni, legalább ilyenkor, karácsonykor. És közben ne feledjük el azt sem, hogy karácsony tövében épp tíz éve hunyt el Herman János nagysármási lelkész, a Mezőség örök lelkiismerete és fáradhatatlan apostola.

Mostanában egyre többet vitatkozunk arról, hogy Maros megye nyugati felében hol is van a Székelyföld, hol legyen az „autonómia határa”. De a székely tömb soha ne feledje, hogy az autonómia addig tart, ameddig elfér szívében a szórvány. Ez pedig sok és kemény feladat. Ugye emlékszünk a régi temetői felirat figyelmeztetésére: voltunk mint tük, lesztek, mint mük. Ezt üzeni karácsonyra a Mezőség szórványa is a tömbnek. És hogy legyen közös örömünk az angyali üzenet: született néktek a Megtartó!

Vetési László,
az Erdélyi Refomátus Egyházkerület
szórványügyi előadója