Háromszéki lányt választottak az év junior tájépítészévé Magyarországon

– Mi motiválta arra, hogy jelentkezzen a pályázatra?

– Elsőévesként alapképzésen elvittek minket az Év Tájépítésze Díj gálára, akkor láttam először, hogy diákoknak, fiataloknak is van esélyük megmutatni a tehetségüket, és azóta egy kisebb álomként szerepelt ez a fejemben. Akkor még viszonylag elérhetetlennek tűnt, de ahogy fejlődtem az évek során, egyre közelebbinek éreztem, hogy képes vagyok jó pályázati munkát benyújtani.

– Kérem, mutassa be röviden a nyertes projektet. Mi volt a koncepciója és célja?

– A pályázat helyszíne a budapesti Népliget volt, mely már régóta elhagyatott, és nélkülözi a neki járó figyelmet és látogatottságot.

A Centenáriumi parkrészt Pest, Buda és Óbuda egyesülésének százéves évfordulójára hozták létre, a megyék egy-egy emlékművel vagy installációval képviseltették magukat ezen alkalomból.

Az idők folyamán a parkrésznek ez a funkciója és szándéka elvesztette valódi rendeltetését, csupán az emlékezés helye maradt, ezáltal a centenáriumra elhelyezett emlékművek mind a mai emlékezés útmutatói, de ennél sokkal több emléknek adhat helyet a parkrész. Az emlékezéshez meg kell állni, a rohanásban megtorpanni, és előtérbe helyezni az elmét.

Egy olyan hely kialakítása volt a cél, ami attól lesz jó, ami most a leginkább hiányzik a parkból: az emberektől, a néptől.

A talpfák növekedésükön kívül dőlésükben is még több dinamikát adnak az installációnak, mely nemcsak a múltra visszatekintve értelmezhető szimbolikus elem, hanem kivetíthető a mai világ és a társadalom folyamatosan hullámzó változásaira, melyeknél a megállóhelyek elengedhetetlen részt képeznek a rohanás megszakításában.

– Mennyire jelentett kihívást a versenyfeladat?

– A feladat nem volt teljesen idegen számomra, mivel az egyetem alatt voltak land art feladataink és munkáink, valamint egy pályázaton is részt vettünk, amelyen a Fiumei úti sírkertbe kellett egy emlékművet tervezni.

Formavilágával és dinamikus hullámzásával pedig a mélyebb szimbolikus jelentések kihangsúlyozására törekedtem, a park történelmi változásaira utalva. A kihívás az volt, hogy nagyon sokféle szempontnak kellett megfelelnie az installációnak. (A land art a természeti környezet formavilágát és kellékeit monumentális szabadtéri installációk létrehozásához alkalmazó művészeti irányzat – szerk. megj.)

Közösségi hasznosulása pedig az emberek megállításában, megtartásában nyilvánul meg, mivel a Népliget egyik legnagyobb problémája az elnéptelenedés a fejlesztések és a karbantartás hiányának következtében. E folyamat megváltoztatásának első lépését olyan helyek létrehozása jelenti, melyek vonzzák és meg is tartják a látogatókat.

– Honnan merített inspirációt a tervezéshez és mennyi időt igényelt a munka?

– A pályázati munkán a kiírás szinte első percétől kezdve gondolkodtam – ez február közepén volt, a végleges ötlet pedig a leadás előtt tisztult ki teljesen, így elégséges időm maradt a pályamű kidolgozására.

Így a park teljes megismerésével, a problémákra reflektálva alakult ki az ötlet, a különböző kisebb megoldási lehetőségek összességéből jött létre a végleges terv. A fő inspirációs forrásom úgy gondolom, hogy maga a helyszín volt, annak a hangulata és légköre.

Pár évig még itt, Budapesten szeretnék gyakorlati tapasztalatokat szerezni, majd pedig otthon erősíteni a tájépítészeti szakmai köröket.

– Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, akik pályaválasztás előtt állnak, és szintén a tájépítészet irányába szeretnének elindulni?

– Azokat a fiatalokat, akik azon gondolkodnak, hogy ezt a szakmát választanák, mert szeretik a természetet, a művészetet, a tervezést, jobbá akarják tenni a településeket, vagy az emberi környezetet, arra bátorítom, hogy ne féljenek belevágni. Alapképzés alatt is volt olyan ismerősöm, aki hozzám fordult ezzel kapcsolatosan, hogy információval szolgáljak a szakmát illetően, és mindenkit csak bíztattam, hogy szerintem megéri, nagyon érdekes, szerteágazó és folyton fejlődő szakma.