Tárlattal emlékeztek Márton Áronra

Annak idején ugyanis a nagy püspökhöz fordult a művésztelep-alapító trió, Zöld Lajos, Gaál András és Márton Árpád, hogy a szárhegyi ferences kolostort bocsássa rendelkezésükre hajlékként.

A támogatást kérő levelezéseket kereste ki a Gyulafehérvári Érseki Levéltárból Ferencz Zoltán, a kulturális központ művészeti vezetője, és járta ki annak útját, hogy az egykori alkotók munkái egy kiállítás idejére visszakerüljenek származási helyükre, Gyergyószárhegyre. Azok az alkotások, amelyeket a hajlékért hálából készítettek a művészek, és néhai Márton Áron püspöki lakosztályát díszítették.

A pénteki kiállításmegnyitón szót kapott Czimbalmos Attila, a Szárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója, Ferencz Zoltán, a tárlat megálmodója, Hegedűs Enikő művészettörténész, Danguly Ervin polgármester, Barti Tihamér, a megyei tanács alelnöke. Mégis annak az embernek volt a legnagyobb szava, aki 1974-ben ott volt a hármak egyikeként Márton Áron püspöknél kijárva a művésztelep létrejöttének ügyét. Márton Árpád a táboralapítás „hogyanjáról és mikéntjéről” beszélt a maiaknak.

A történet ilyen formában egyszer hangzott el, megismételhetetlen, ezért idézünk belőle.

„Tisztelettel köszöntöm azt a kiállítást, amelyik kikerült az érseki palota zárt világából, és eljött Gyergyószárhegyre. Honnan is indult el a tábor? A trianoni döntés, az elcsatolás után Nagybánya, a híres alkotóközpont, ami a magyar művészet esszenciáját adta, szép lassan elsorvadt. A Nagybányán nevelkedett művészek szanaszét alkottak, próbáltak művésztelepeket létrehozni, így a csíkzsögödi Nagy Imre is. 1940-ben, amikor megint magyarokká váltunk, Imre bácsinak az volt a nagy álma, hogy Csíkzsögödön egy alkotótábort hozzon létre társaival. Volt fa, telek, kő, de a háború mindent elsepert, Imre bácsi úgy mesélte, hogy utána még egy ökölnyi követ sem talált az összegyűjtött építőanyagokból.

Telt-múlt az idő. Gaál András 1959-ben került Csíkszeredába a gimnázium rajztanáraként, és Imre bácsi szeretettel fogadta, neki is állandóan sóvárogta, hogy egy művésztelepet kellene létrehozni. Andrással a \'70-es évek elején elkezdtünk jönni-menni, kerestük a helyet. Egy ma is Udvarhelyen élő, jó nevű író lakásán történt a fordulat. Ő Gaál Andrással festette ki a szobáját, és Zöld Lajos újságíró ott ismerkedett meg a »szobafestővel«. A beszélgetés során szó került, hogy kellene egy táborhelyszín. Laji azt mondta, majd ő mutat nekünk táborhelyszínt. Elhozta Szárhegyre Gaál Andrást, aki egy romos kolostorépületet látott, az ebédlő plafonja beszakadva, gerendákkal feltámasztva. Ez volt az ajánlat.

Az akkori plébános, Varró jó barátja volt Zöld Lajosnak, ő segített, hogy a püspökséggel elkezdődjön a levelezés. Ugyanis 1949-ben, amikor felszámolták a ferences rendet, a gondnokság az ingatlanok fölött átkerült a római katolikus egyházhoz. Márton Áron püspök rendelkezett efölött, tehát mi valahogy el kellett jussunk a püspök úrhoz. Eljött az idő, amikor elindultunk Gyulafehérvárra. Megérkeztünk reggel nyolc óra körül. Megreggeliztettek, minden rendben volt, de azért a zabszem ott volt. Már ettől a méltóságos környezettől is szorongtunk. Tíz órakor belépett az ajtón a püspök a maga szerénységével. Mindenkivel kezet fogott, tőlem a családfáról érdeklődött ugye, a Márton név miatt. Mondtam is, hogy valamikor valami rosszat csinálhattunk Szentdomokoson, így kerültünk el Alfaluba. Mosolygott. Ismerte Lajost, ő majdnem keresztfiúként ment a püspök úrhoz. Őt papnak szánták, középiskolásként bent volt Gyulafehérváron. Megszüntették az iskolát, így került haza, de többször emlegette, nem is lett volna belőle jó pap. A családja is jól ismerte a püspököt, Lajos édesapja az első világháborúban Fogarason Márton Áron tizedese volt. Egyszer, amikor egy konfliktus adódott, az öreg Zöld megoldotta, szárhegyi módra. Ezt sosem felejtette el Márton Áron, és ahányszor Szárhegyen járt, Lajos édesapját mindig felkereste. Így a püspök Lajost is szívesen fogadta.

Nem kell elhallgatni azt sem, hogy Zöld Lajos egy kemény író volt a kommunizmus idején, félt tőle az ország. A szárhegyi építkezések épp ennek köszönhetőek.

Megvolt az engedély, elkezdtük javítani a kolostort. Matracon aludtunk, itt volt a kút, az iskolaépületnél, innen hordtuk vedrekbe a vizet. Egy hónapos tábor volt az, de életemben olyan jól sehol nem éreztem magamat, mint ott, akkor. Igen ám, de fentről figyeltek, és a táborba úgy kellett meghívni az embereket, hogy legyen 15 román, és legfennebb 15 magyar képzőművész, de lehetőleg minél kevesebb. Ilyen volt a barátság. Évente volt tábor, a Regátból, Jászvásárról jelentkeztek, hogy ide szeretnének jönni, mert mi nem határoztuk meg, hogy itt szocreált kell csinálni, hanem mindenki azt művelte, amit akart. És ennek akkor hihetetlen vonzása volt.

Egy adott pillanatban annyi alkotás gyűlt össze, hogy már nem volt, ahová kiállítani. Ekkoriban a Lázár-kastély falai már omladoztak, a köveit az emberek hordták el fundamentumnak. Laji ezt leállította, összegyűjtötte az építőket, egy építészmérnök Bécsből kikereste a kastély eredeti rajzait, és aszerint elindult a restaurálás. Utólag sok hang volt, hogy mit követtünk el, de ha tudnák, hogy nézett ki akkor a kastély, a lovagterem, ma nem szidnának senkit a feljavításért. Ez a bűnünk, hogy megszűnt az életveszély a kastélyban, és a felgyűlt, félezres, komoly anyagot lett, ahol kiállítani.
Ez a hozadéka Márton Áron nagylelkűségének. Én összeadva másfél évet töltöttem itt, a táborban. Sokszor feljelentettek, és ilyenkor a püspök úr visszaüzent: ne féljetek, akik húzzák magukra az oltárt, nem mind szentek. Márton Áron szelleme kísérte végig a szárhegyi tábort, és hiszem, hogy kísérni fogja továbbra is.

Hogyan leptük meg mi Márton Áront 1979-ben? Titokban. Kovács Dénes, Gaál András és én küldtük el neki az ajándékba készült alkotásokat, amelyek ma itt vannak a falakon. Azóta is őrzöm a válaszlevelét. És azóta is éltet engem egy, a püspök úrral való beszélgetés. Amikor elmondtam neki, hogy tanári mivoltom miatt nem tudom a vallásomat gyakorolni. Azt mondta: figyelj ide, alkoss, cselekedj úgy, ahogy érzed, és az száz imádsággal felér. Mert ha őszintén csinálod, az igaz, és az hittel van tele. Ezzel egy életre ellátott. Meggyőzött arról, hogy ha őszintén cselekszel és teremtesz, akkor imádkozol is.”