Hússzor gyalog, ötször szekéren

Ottjárttunkkor az udvaron, istállóban tett-vett, Laci lovát rendezte, aki legkevesebb tizenötször húzta a kóberes szekeret Csíksomlyóra. A nejlonnal bevont kóber, kuffer indulásra kész, azonban idén autóval viszik a Guszti bácsit a pünkösdi búcsúra, ott várja a szárhegyi zarándokokat.

Búcsújáró gyermeknek született

„1936-ban, amikor születtem, boldogult nagyapám azt kérdezte édesapámtól, András, megvan-e a buba. Igen, fiú, szólt édesapám vissza. Ma Szent Ágoston napja van, a gyermek a nevit hozta, s ez a gyermek búcsújáró lesz, mondta nagyapám, mert pontosan akkor ment fel egy keresztalja, s hallották a csengettyűszót” – mesélte. 1947-ben 11 éves gyermekként ment először és 1949-ig, az utolsó búcsúig minden évben elzarándokolt boldogult nagyapjával, aki 35 esztendőn át egyházgondnok volt, ő vezette a keresztalját, az utolsót 73 évesen.

Harmincnégy zarándok

„A rendszerváltás után, 1991-ben én voltam az első, aki megdergettem a csíksomlyói templom ajtaját” – mesélte Guszti bácsi elérzékenyülve. Az akkori plébánosnak elmondta ötletét, hogy gyalog kellene menniük búcsúra. A plébános papi gyűlésen felvetette, hogy egy szárhegyi ember, a pénztárnok azt mondta, ezelőtt gyalog jártak. A papok kihirdették a templomokban. Vegyesen fogadták az ötletet, többen azért, mert Vaslábon megverték, elkergették a zarándokokat 1948-ban.

Guszti bácsi a szervezésből azt sem hagyta ki, hogy a helyi rendőrt megkérte, értesítse a vaslábiakat, hogy újra zarándokok fognak átvonulni a településen. Szárhegyről feliratkoztak 85-en a listára, de mire indulni kellett, 12-en maradtak. Ditróból még csatlakozott 3 ember induláskor, Remetéről senki. „Csengettyűk, ugye voltak, s elérkezett az idő, el kellett indulni” – mesélte, s közben előkerült a csengettyű is a szobából. Szent-An-tal, csengette a jól ismert ritmussal Guszti bácsi, közben elmorzsolta a könnyeit. „Vagy húsz éves ez a csengettyű, s tudják-e, a csengettyűsök a csengettyűből isszák Mária lábánál a vizet, amikor megérkeznek?” – tette hozzá. Négy csengettyűs került a rendszerváltás utáni első zarándoklaton, volt egy, aki vitte a keresztet, s egyvalaki a lobogót.
Elindultak, de a plébános is csak a cinterem ajtajáig ment, Guszti bácsi szerint azért, mert bár egyházi dolog a zarándoklat, mégis idegenkedett. Időközben értesítették, hogy Szentmiklóson is csatlakozna hét nő s két férfi, ezért menjenek fel a Szent Miklós-templomhoz. Ők is vittek lobogót, s a következő megálló Tekerőpatak volt. Se Tekerőről, se Újfaluból nem akadt zarándok, viszont Alfaluból két leányka és egy fiú, valamint Borzontról hét leányka is csatlakozott, valamint a Csomafalván szolgáló pap is beállt a sorba.

„Az igaz, hogy 1567-ben Alfalu kezdte meg a búcsújárást, de ez a keresztalja úgy ment, hogy a szárhegyi kereszt ment elöl – a néhai esperes osztotta így be” – emlékszik vissza Guszti bácsi. Pakkszekér nélkül mentek akkor, hátizsákokkal. Vaslábon kenyérrel, sóval várták. „Rendesen fogadtak, négyen is, s voltak ott milicisták is, de bakot lőttünk, mert kellett volna a kenyérből törni, s a sóba belemártani, de nem tudtuk, így meghajtottuk a lobogót, s mentünk tovább” – mondta. Marosfőn a vendéglőben pihenőt tartottak. „Mise volt Dánfalván, amikor megérkezett a keresztalja, a pap is sírni kezdett, amikor meglátott minket. Mindenki meleg paplanos ágyba hált, mert a misén kihirdette a pap, hogy szállásoljanak el” – mesélte.

Első nap 45 km-es távot tesznek meg aszfalton a szárhegyiek. Aki járt már, tudja, mit jelent az aszfalton menetelés. Úgy döntöttek, nem rövidítenek a hegyen keresztül, ahol a terep is könnyebb, aztán második nap Taplocáig rövidebb az út. „Szóltak a harangok, amikor megérkeztünk a templomhoz” – érzékenyült el ismét az akkori zarándoklat vezetője. „Büszkék voltunk, s ugye, büszkék is lehettünk” – tette hozzá szárhegyiesen. „Visszafelé lemorzsolódtak, megállt a szárhegyi busz, hogy bevisznek Dánfalváig, de mi nem ültünk fel. Addig vert az eső pontosan. S mi 15-en, tizenketten Szárhegyről, s hárman Ditróból, gyalog is jöttünk haza” – mondta.

Szállást kaptak lovastól

A második évben már 45-en álltak sorba a ditróiakkal együtt, az alfalviak külön mentek. Szekér kellett, s sokan ígérkeztek, de alig kapott szekeret a vezető. Végül Guszti bácsi szekere mellé került még egy, így két alkalmatosság szállította a búcsúsok csomagjait. Taplocán keresték az udvart, szállást. Véletlenül találkoztak a néhai Botár Imrével, aki nem is egy udvart, kettőt ajánlott fel, így mindenki helyet kapott. 16 éven keresztül ott szálltak meg minden évben. „Az utolsó alkalommal, Imre bácsi arra kért, igyunk meg egy pohár pálinkát búcsúzásul. Úgy érezte, többször nem látjuk egymást. Így is volt. Abban az évben, december 8-án, hajnali 2 órakor meghalt. S van egy érdekesség, nálunk, a faluban, mindig valaki végzi a rózsafüzért, én december 8-án éjjel 2 és három között végzem. Akkor halt meg Imre bácsi… Hatalmas fájdalom” – mesélte.

Szép volt, jó volt

Guszti bácsi a \'90-es évek elején összeállította a Búcsújárók könyvét, mert azelőtt indigóval kézírással sokszorosította az imádságokat, énekek szövegét. Azóta a harmadik, bővített kiadás is megjelent, a búcsúsok abból imádkoznak zarándoklat idején. „Mindenhol mindig fogadtak, vártak, mintha otthon lettünk volna. Megvendégeltek. Fájt a lábunk, de megvontattuk langyos vízzel, s ecettel lemostuk, mentünk tovább. A szárhegyi plébános is sokszor eljött velünk, szép volt tőle. Aztán szokássá vált, hogy Marosfőn egy güdüci származású vendéglős mindig ebédet adott, s kezdődött a pünkösdi királyné ültetés. S minden esztendőben megismételtük a választást, szerették a fiatalok, s most is úgy van. Tudják-e, ha nem támogatott volna a kedves feleségem, nem vállalta volna magára az itthoni bajokat, nem tudtam volna menni” – mondta köszönetképpen. Immár néhány éve Kolcsár Endre egyházgondnok, Guszti bácsi unokaöccse vezeti a keresztalját, viszont az egykori vezető reméli, hogy ő mondhatja továbbra is a keresztút bevezető imáját, hiszen ott csatlakozik a szárhegyi keresztaljához.

Keresi az egykori zarándoktársait

Amikor elköszöntünk, kéréssel fordult hozzánk: segítsünk megkeresni azt a hét borzontit és három alfalvit, akik a rendszerváltás után, az első búcsújáráskor a szárhegyi keresztaljához csatlakoztak. „Szeretném tudni bár a nevüket” – mondta. Aki akkor volt, és emlékszik a zarándoktársakra, tudassa Guszti bácsival. Szárhegyen nem kell sokáig keresni, mindenki ismeri, tudja, melyik csűrben van a kóberes szekér, hol lakik a keresztalja vezető.