Hitét, szeretetét ajándékozza angyalkáival

„A legkisebb leányommal és az ő családjával – férjével és három gyermekével – élek egy födél alatt szeretetben, békességben. Az életem elbeszélését a házassággal kezdem. Az első férjem Pongrácz András volt. Egy év házasság után született az első lányunk, és akkor kitört a háború. A férjem katonaként fogságba került, de akkor már a második gyermekkel áldott állapotban voltam. Mikor bejöttek az oroszok, elégett mindenünk, csak a kislányom és a születendő gyermekem maradt. A férjemről egy évig nem tudtunk semmit. Szüleim segítettek rajtunk. Két lányomat nagy szegénységben neveltem. Egy év múlva férjemet betegen hazaengedték a fogságból. Elvállalta a temetőőrséget, és itt dolgozott, hogy a családot tudja eltartani. Két év után született egy fiunk, majd újabb két év múlva ismét gyermekáldást adott a Jóisten. Mielőtt megszületett volna a negyedik gyermekünk, a férjem betegsége súlyosbodott, és halála után két hónappal született meg a negyedik gyermekem. Én maradtam a négy gyermekkel, idős anyóssal és apóssal. Pénzkereső nem volt a családban, de a jó Isten mindig ott segít, ahol szükség van. A gondviselés küldött egy férfit, Vass Józsefet, aki hároméves orosz fogságból hazatérve felkarolt engem a gyermekeimmel együtt, és feleségül vett, édesapaként nevelte a fogadott gyermekeket.

A második házasságból kétévente született négy lány. Csak a férjem dolgozott, én neveltem a gyermekeket, megvarrtam mindent, amire a családban szükség volt. Nyolc év alatt lakást építettünk. Nem volt fürdőszoba, a vizet is kútból hordtuk. Mindig kézzel mostam, kifőztem a fehér ruhát. Nem volt modern felszerelés, de egy fontos dolog mindig volt: szeretet.

A gyerekek maguk készítette játékokkal játszottak. A fiúk faragtak, a lányok a konyhában segítettek. A téli tűzifát a fiúk dalolva fűrészelték. A lányok kézimunkáztak. Mindig úgy emlegetik: szép volt a gyermekkorunk. A mai gyerekek még játszani sem tudnak. Játékosan munkára neveltük, és becsületes emberek lettek a társadalomnak és az egyháznak. Sorban kirepültek a családi fészekből, és eredményes házasságukból húsz unokával ajándékozott meg az élet, hat lány és tizennégy fiú. Tíz unoka egyetemet végzett és tíz szakmát tanult.

Az unokáim is elfogadva Isten gyönyörű ajándékát, a gyermeket, harmincöt dédunokám van, és a közeljövően születik még kettő.

Fiatal édesanyák és édesapák, ne féljetek elfogadni a gyermekeket! Engem is megszóltak a rossz szájak, minek ennyi gyerek, mi lesz belőlük? Most irigykedve mondogatják: Milyen jó magának, minden nap valamelyik unoka meglátogatja, nekünk nincs, aki jöjjön, mert fiatalként féltünk a gyermekáldástól.

Az édesanya kisgyermeke mosolygós szeméből, gőgicsélő hangjából erőt kap, és szeretettel tudja a nehézségeket, éjszakázásokat, nélkülözést átélni a jó Isten segítségével. Ne féljetek a gyermekáldástól!

Édesanyám tizedik gyermekeként fogadott el, köszönöm neki.

Visszagondolva a kilencven év nehézségeire vagy szép napjaira, melyeket gyermekeimtől, unokáimtól, dédunokáimtól kaptam, az életem nem volt értelmetlen, hanem küzdelmes és eredményes élet volt.

Az igaz szeretet még most is összetartja a családot, egy-egy összejövetelkor a családi háznál negyvenöten is összegyűlünk, együtt vacsorázunk.

Nekem most már csak az a dolgom, hogy imádkozzam a nagy családért.”

Julianna néni „életmeséjét”, tanúságtételét nemcsak gyerekei, unokái, dédunokái könnyezték meg, hanem azok a fiatalok is, akikhez szólt. Elmondta, minden dédunokának rózsafüzér az elsőáldozási ajándék. Karácsonyra pedig horgolt angyalkákat kapnak, ezen dolgozik most is, hiszen nemsokára még két dédunokája fog születni.