Félelem nélkül a nagyvilágban

Rövidke bejegyzés

„Huszonöt évvel ezelőtt volt egy államfő, aki tucatnyi dokumentum között aláírt egy igen különleges okiratot: Boróka magyar állampolgársági okiratát. És ez mindent megváltoztatott. Ennek köszönhettük huszonegy éves édesanyámmal együtt, hogy befogadott Magyarország, miután édesapámat kifacsarta a román kommunista rendszer… Az én személyes varázsmesémben ő »segítőtárs« volt..., mert csöppnyi kis Göncz-tinta egy cifra papíron tudatot formált és hovatartozást adott. Védelmet, amikor leginkább hiányzott... – egy személyes történet, Göncz Árpád emlékének tiszteletere” – ezt a bejegyzést olvasva arra gondoltam, alig tudunk valamit a gyergyói gyökerekből táplálkozó, jelenleg Hongkongban élő fiatal lányról, Kopacz Boróka Pannáról. Nos, megegyeztünk, hogy amikor hazalátogat, megejtjük a beszélgetést. A fiatal lány szívesen mesélt az életéről.

– Évente hazalátogatsz...

– Ide kötődöm, és mégsem vagyok itt, azt csinálom ott, amit itt nem lehetett. Szerettem volna itt élni, mai napig, amikor látom, hogy ismerőseim, rokonaim itt élnek, jól vannak, egy hajszálnyi irigységet is érzek. De mindig rájövök, a sorsom az volt, hogy ne itt legyek. Szülők nélkül indultam neki az életnek, nehézségben nagymamával. Édesapám születésem előtt meghalt, édesanyám pedig pici koromban. Serdülőként jött a modellkedés, ami ugródeszka volt számomra. Amikor nagymamám meghalt, huszonegy éves voltam, akkor visszajöttem volna, de nem volt amiért. Soha nem gondoltam, hogy örökre elmegyek. Nem akartam száműzni magam.

– Egy szépségversenyen fedeztek fel, majd modellként dolgoztál, jelenleg a harmadik egyetemen tanulsz, második diplomádat szerzed meg...

– Budapesten anyagi biztonságban éltem pár évet, nagyon jól megéltem a modellkedésből, kialakítottam egy kört, fiatalabb voltam a társaimnál, és lett volna még egy jó pár évem ott, abban a munkakörben, de csak egy jó pár... A anyagiak megvoltak, mindeközben két egyetemet végeztem, egyiket Budapesten, másikat Kolozsváron. Nagymamának megígértem, hogy közgazdaságtant tanulok, Budapesten, az ELTE Bölcsészkarán művészet-filozófia-esztétikát is tanultam, ott feltehettem az élet nagy kérdéseit, és olyan emberekkel találkoztam, akiket szintén érdekel a „kik vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk?”

183 centisen és 60 kilósan felismertem, nem a centiket akarom mérni és termékek mellett mosolyogni, építészetet akartam tanulni, mint a nagyapám, és ehhez kellett egy nagy változás. Az ügynökség előkészítette Ázsiát, az volt a kérdés: karriert vagy pénzt akarok. Nekem pénz kellett, mert nem volt hátterem, magamat tartottam fenn, és egy nagy álmom volt, műépítészetet tanulni. Döntöttem, és Kínába mentem, nem karrier volt nekem a modellkedés, inkább önfenntartás, egy ugródeszka.

Amúgy szépségversenyeken figyeltek fel rám, amit tizenöt évesen kezdtem el Erdélyben, majd Bukarestbe jártam bemutatókra, Budapestre tizennyolc évesen kerültem az Elite Model Look modellverseny után, és huszonhárom éves koromban hagytam abba a modellkedést, pontosan azért, hogy belsőépítészetet tanuljak. És sikerült, azt tanulok egy amerikai egyetemen Hongkongban, és júniusban diplomázom.

– A gyergyószárhegyi származású nagymama, Sajgó Márta énekesnő intései közül mi az, amit ma is szem előtt tartasz?

– Az első az, hogy húzzam ki magam. A jelenlétre nevelt, arra, hogy mindig méltósággal legyek jelen, és merjek kilépni, merjem megmutatni magam. Nem a szépségemet, mert azt is mondta, hogy szép vagyok, de a szépséget ne a vonásokban keressem, hanem a belsőmben, a belső szépségemet őrizzem meg, erre intett mindig, ezt hangsúlyozta. Nagymamám faluról, Szárhegyről egy városba érkezett, a Maros Művészegyüttes tagjaként ünnepelt személy lett. Rengeteg mindent köszönhetek neki, amikor már nem nagyon tudott segíteni a tanulásban, kispórolt és megvett minden olyan könyvet és lexikont, amiből én tanulhattam, fejlődhettem. Tisztában volt a határaival, ami így visszagondolva hihetetlen nagy erénye volt.

– Milyen helyet foglal el az életedben Csomafalva, Szárhegy?

– Érdekes, azt a gyökeret jelenti, amit nem tudtam megismerni, mindig úgy megyek Csomafalvára, hogy kíváncsi vagyok rá, meg szeretném ismerni. Édesapámat nem ismertem, de van egy képem róla, érzem magamban azáltal, hogy az emberek elmondják, milyen volt. Magamat is megismerem azáltal, hogy Csomafalvát megismerem. Nekem nagyon fontos most az önmegismerés, mert ez az egyedüli útja annak, hogy lelki békém legyen, a külsőségektől függetlenül. Amíg a csomafalvi nagymama élt, addig minden évben jöttem, de akkor arra összpontosítottam, hogy ott vagyok vele. Újat nem tudtunk mondani egymásnak, persze nem is tudtunk úgy kinyílni, nem volt mély kapcsolat közöttünk. De az utolsó találkozásunkkor, egy nagyon érdekes tapasztalatom volt, együtt sütöttünk, és ez volt egy közös nyelv, az együtt alkotás. Hamarabb rá kellett volna jönnünk erre.

Csomafalván járva a falusi építészetet is figyelem, gyönyörű házak vannak, a giccstől egészen az autentikus falusi építészetig. Csomafalvával kapcsolatban inkább nyugtalanság van bennem, nem ismerem, fel kell fedeznem, Szárhegyhez ismerős, nyugodt emlékek fűznek, otthon érzem magam.

– Mire vagy a legbüszkébb, mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

– Én soha nem féltem. Tinikoromtól nem volt nekem félelemérzetem. Nem úgy lettem modell, hogy az utcán láttak s felfedeztek. Én úgy lettem modell, hogy tudtam, hogy nekem menni kell, kopogtattam és az ajtók kinyíltak, nem féltem semmitől. A legnagyobb sikerem talán az, hogy mindig felül mertem írni az addig ismertet az ismeretlenre, ki mertem lépni a komfortzónámból, például amikor Párizsban voltam fotózáson, és hazafelé úgy döntöttem, Budapestre költözöm, így odaköltöztem. És ott voltam addig, amíg úgy nem döntöttem, Hongkongba költözöm, és most Hongkongban élek. Nagymamám sírt, zokogott, de mindig küldött, és mondta, hogy nekem mennem kell, és tanulnom kell, mert ő nem lesz mindig velem. És most, hogy nincs már velem, sokszor fülembe cseng, amit mondani szokott: hogy az özvegyekre és árvákra vigyáz a Jóisten, és én ebben hiszek, sokszor eszembe jut, mert úgy gondolom, hogy rám vigyáznak odaátról.